Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (35.)

József Attila, az adott világ varázsainak mérnöke

Kórházhoz, szanatóriumhoz, orvosokhoz nemcsak a „szégyenletes” testi-lelki kiegyensúlyozatlanság, hanem páratlan zsenialitás, műveltség és eredetiség is fűzte József Attilát. 

Az Óda ihletője

Különleges anatómiai tudásról tanúskodó Ódáját (1933), amelyben a női testet, férfi és nő egymás iránti vágyát és az emberi lélek működését egyedülálló szépséggel örökítette meg, éppen egy híres sebész (akkor) harminckét éves művészettörténész felesége ihlette. Dr. Szőllős Henrikné Marton Mártával csak futólag, társaságban találkozott Lillafüreden az Írók Gazdasági Egyesületének kongresszusán, de a fiatalasszony kecsességét, lényéből sugárzó kedvességét örök érvényűen megörökítette: 

„...szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.” (Óda, 2.)

A szerelmi összetartozás érzését a legelemibb, a legtermészetesebb és keresetlenül is a legváratlanabb módon tudja kifejezni: 

„Szeretlek, mint anyját a gyermek, 

mint mélyüket a hallgatag vermek, 

szeretlek, mint fényt a termek, 

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.” (Óda, 3.)

Az érzelmi bevésődést a gravitáció egyetemes törvényéhez, majd a fémmaratáshoz hasonlítja: 

„Minden mosolyod, mozdulatod, szavad

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak…” (Óda, 3.)

Hogy aztán, egyszer csak elinduljon egy lélegzetállítóan merész (csak képzeletbeli) anatómiai utazásra a csodált hölgy belső tájain: 

„Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját –

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong –

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.” (Óda, 4.)

„Mindenségünket tartani a fénybe” 

Egy másik különlegesen szép hasonlatában is az orvosokat emlegeti, akik törekednek meglátni a betegeikben lappangó kórok okát és ellenszerét egyaránt: „Mindenségüket tartani a fénybe” (Flóra 3. Már két milliárd… 1937). 

Csodálatos, hogy a szeretetet annyira nélkülöző költő mennyi gyöngéd finomságot és mennyi egészséges életörömet fejez ki verseiben: 

„Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, 

Flóra!

E csevegő szép olvadozásban a gyászt a 

szivemről,

mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.

Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,

és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (Flóra 1. Hexaméterek, 1937)

Tiszta tudatállapottal 

Bár dohányzott, József Attila minden szeszes italt került a maga aszketikus, nélkülöző, sokszor éhező életmódjában, mindvégig ragaszkodott a tiszta tudatállapothoz és az ember torzítatlan testi-szellemi és lelki teljességének az eszményéhez; a „marxista ideológia” is hiába próbálta kisajátítani a költőt magának: 

„Más költők – mi gondom ezekkel? 

mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány 

módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass! 

A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica, 1937)

A jogfosztott, számkivetett nép kórállapota

A művész „az adott világ varázsainak mérnöke”, tehát az adott világot diagnosztizálja: 

„szállásainkon éhinség, fegyver, / vakhit és kolera dúlt” (A város peremén, 1933). „Fortélyos félelem igazgat minket”, jelenti Hazám című versében 1937 májusában. A hét szonettből szerkesztett, „panoramikus” gondolati költemény rögzíti az Amerikába kitántorogva nélkülöző és otthon, saját hazájában jogfosztott és számkivetett nép iszonyú kórállapotát: 

„Ezernyi fajta népbetegség, 

szapora csecsemőhalál, 

árvaság, korai öregség, 

elmebaj, egyke és sivár 

bűn, öngyilkosság, lelki restség, 

mely, hitetlen, csodára vár” (Hazám, 2., első hat sor) 

A költő diagnosztizál akkor is, ha vágyakat fogalmaz meg: 

„Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,

a csendes eső és a tiszta nap.

Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,

hogy levelei kiviruljanak.

Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,

kik daccal s tehetetlenül remegnek,

mert kínjukból jövőnk nem született meg,

munka, szabadság, kenyér s jószavak.” (Flóra 3, Már két milliárd…, 1937) 

Látlelet a diktatúra pestiséről 

Lehet, hogy egy évszázadnyi olvasás és odafigyelés kellene, hogy felfogjuk mindazt, amit József Attila költészete érzékeltet, kifejez és megvilágít e „csupacsősz-világban” (Kirakják a fát, 1936) egészség és betegség szoros összefüggéseiről? 1937 januárjában a költő hátborzongató tisztánlátással jelenti: a diktatúra pestise terjed, és ez a kór érdek és önzés szennyes gépezetében felőrli a lelkiismeret és összetartozás egészséges automatizmusait az emberi közösségekben: 

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,

a meg nem gondolt gondolat,

belezabál, amit kifőztünk,

s emberből emberbe szalad.

Miatta nem tudja a részeg,

ha kedvét pezsgőbe öli,

hogy iszonyodó kis szegények

üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem

nem facsar nedves jajokat,

hát uj gyalázat egymás ellen

serkenti föl a fajokat.

Az elnyomás csapatban károg,

élő szívre mint dögre száll –

s a földgolyón nyomor szivárog,

mint hülyék orcáján a nyál. 

Lógatják szárnyuk az ínségnek

gombostűjére szúrt nyarak.

Bemásszák lelkünket a gépek,

mint aluvót a bogarak.

Belsőnk odvába bútt a hálás

hűség, a könny lángba pereg –

űzi egymást a bosszuállás

vágya s a lelkiismeret.”

 Azért kevésbé kegyetlen, kevésbé sivár jövőt remélve és előrevetítve, így biztat: 

 „Könnyezve intlek,

szép jövőnk, ne légy ily sivár!... 

[…] Majd a szabadság békessége

is eljön,” (Ős patkány terjeszt kórt… 1937)

A szabadság békessége kudarcot vallott

Albert Camus A pestis című regénye csak 1947-ben jelent meg. A szabadság békessége azóta sem gyógyította meg a világot sem politikai, sem erkölcsi értelemben. Talán csak az egyes ember gyógyítható… A húszéves József Attila bizonyára sejtette ennek a titkát, amint ezt írta: „Istenem, én nagyon szeretlek, / Én szíve lennék a szívednek.” (Isten, 1925. április vége, 3. rész, első két sor). Fáradhatatlanul gondos anya, fegyelmezőn gondviselő atya az ő Istene, aki a „golyózó gyerekek” között „ténfereg”, és „sohase gondol magára, / De nagyon ügyel a világra”. Úgy ügyel, hogy ámulatba ejtő előrelátással mindent eltűr, a rosszat is: 

„Ő vigyáz a tiszta cipőre, 

Az uccán is kitér előre. 

Nem tolakszik és nem verekszik, 

Ha alszunk, csöndesen lefekszik. 

Hogyha a jóság csak bút hozhat, 

Akkor megenged minden rosszat. 

S ha velünk mégis találkozik, 

Isten sohasem csodálkozik.” (Isten, 2. rész, 13-20) 

Az utód Pilinszky Jánost kivéve költő talán nem fejezte ki tisztábban József Attilánál, hogy ha bennünk „már Isten álmodozik” (Isten, 1925. május), akkor ideje felismernünk, elfogadnunk és terjesztenünk a valódi, belső, szívbéli szabadság gyógyító békességét.