Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (26.)

Kosztolányi és kisebb csillagok

Bölcsőtől a koporsóig

Kosztolányi közel négy kilósan született, de gyermekkorában sokat betegeskedett, főleg lelki okokból. Felnőttkorában asztmás és allergiás volt, a kellemetlen tünetek ellen nagy önmérséklettel védekezett – az akkoriban még fájdalomcsillapításra használt ópiátszármazékoktól óvakodni igyekezett. Kigyógyult az 1919-es spanyolnáthából. Egész életén át gyakran zuhant a lázas ihletettségtől és felfokozott munkatempóból kimerültségbe és rosszkedvűségbe. Tudatában volt a művészi alkotást követő depressziónak, az alkotói élet eme terhének: „Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet, mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed, s éjszaka sír” – írta unokatestvérének, Csáth Gézának. 

Kosztolányi hipochonder volt, ugyanakkor gyönyörűen meg tudta fogalmazni az egészséges, teljes élet harmóniáját – hogy új példát említsünk, üssük fel a Bölcsőtől a koporsóig (1934) című művét. Élete súlyos bánata volt, hogy egyetlen gyermeke, Ádám kissé infantilis személyiség maradt (lásd Czeizel 2012, 290). 

Több levegőt 

Az író negyvennyolc éves korában, 1933 júniusában egy szilvamag nagyságú vörös foltot fedezett fel a fogínyén, amely a rák jele volt. Több híres orvos kezelte és műtötte Budapesten és Stockholmban. 1933 őszére annyira jobban lett, hogy erdélyi felolvasó körútra indulhatott. Tovább is írt, de betegsége újra fellángolt, újabb kezelések és újabb műtétek vártak rá. Nem hitte, hogy a testi szenvedés nagyobb igazságokhoz vezeti el az embert: 

„A beteg békaperspektívából szemléli a dolgokat. A beteg fájdalma zsombékján üldögél, és láza forró mocsarában kuruttyol. Ahhoz, hogy igazán lássuk és érezzük magunkat és másokat, madártávlat kell, csapongás és merészség, az egészség szórakozott és mégis éles figyelme, izmos, szabad szárnyak csattogása” (idézi Czeizel Endre, 2012, 294.).  

Nagybetegen is alkotott, a stockholmi rádiumbesugárzások szüneteiben a Lear királyt fordította (felesége felolvasta a drámát, ő diktálta Ilonának a fordítást). Azután légcsőmetszés, némaság, szondán át táplálás és morfiumos fájdalomcsillapítás következett. Halála előtt is játszott a szavakkal; Goethe „Mehr Licht!” (több fényt!) felkiáltását idézte kis átalakítással: „Mehr Luft!” (több levegőt!) formában. Szepszis okozta tüdőgyulladás oltotta ki az életét végül, 1937. november 3-án. Ő, aki egyik legszebb versében leírta, hogy „tudom, hogy el kell mennem innen” (Hajnali részegség), mindig és szüntelenül arra biztatott, hogy: „hirdessük, barátaim, a szenvedések közepette is hirdessük az életet mindaddig, míg ég fejünkben az értelem csodálatos kis lámpása, maradjunk hűségesek hozzá. Ez legyen az utolsó pillanatig a mi erőnk, becsületünk és méltóságunk” (Aranysárkány). 

Csáth Géza és a morfium 

Legnagyobb íróink „naprendszere” mellett sok kisebb, de jelentős – orvoslással kapcsolatos vizsgálódásunk során is joggal említendő – csillaga van irodalmunknak. Beszéljünk most ilyen „csillagokról”. Fényes tehetségnek indult Kosztolányi Dezső (anyai ágról származó) unokatestvére, Csáth Géza (Szabadka, 1887 – Kelebia, 1919) is, aki rövid élete alatt író, zenekritikus, orvos és pszichiáter volt egyszemélyben, de sajnos morfiumfüggővé vált, és egészsége, személyisége, élete és környezete hamar tönkrement a pusztító szertől való függőség hatására. Csáth Géza (eredeti nevén Brenner József István) korán elvesztette édesanyját; erről szól egyik erősen szecessziós és szimbolista elbeszélésében az író (Találkoztam édesanyámmal, 1908) – de, hogy csak egy közeli párhuzamra utaljunk, Radnóti Miklós is születésekor vesztette el édesanyját (és ikertestvérét), mégsem lett drogfüggő… Csáth Géza 1904 és 1909 között végezte el az orvosi egyetemet Budapesten, majd a Moravcsik-féle Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni. Korai idegorvosi munkája során írta meg az Egy elmebeteg nő naplója című művét (1909 és 1910 között írta, ám e munkája először 1978-ban jelent meg Szajbély Mihály gondozásában a Magvető Kiadónál), amelyben egy paranoiás betegének kórképét, illetve pszichiátriai és pszichoanalitikus kezelését rögzítette. Csáth az orvosi szakma alaposságával ábrázolja, ahogyan betege először csak aggodalmi neurózisban, majd kényszergondolatoktól és téveszméktől szenved, hogy aztán szerencsétlen életesemények következtében elhatalmasodjék rajta a paranoia, majd hallucinációk üldözzék, és öngyilkosságot kíséreljen meg. Miközben betege szenvedéseiről, illetve az író önmagáról írt naplójában (a napló egy részének első közlése 1989-ben, a következő részé 1995-ben, a többié sorra a 2000-es években történt meg) saját eltorzuló életútjáról olvashatunk, e diagnózisok és kórismék hátterében a figyelmes szemnek fölsejlik egy fejlődőnek hitt, ám csak részben és esetlegesen fejlődő, annál inkább lecsúszó, elhanyagolt, gazdátlanná romló társadalom rajza. 

A varázsló kertje 

Csáth Géza könyvet írt Pucciniról (1908-ban meg is jelent), az elmebetegség pszichikus mechanizmusáról (1913); elbeszélései érdekesek, néhol a kor dekadens ízlés- és tudatállapotát tükrözik, és erőteljesen szimbolikusak. A varázsló kertje (1908) sokszínű kötet; a címadó elbeszélés szorongásos rémmese a gonoszról, amely éjjel a sötétben és a magányban (a tudatalattinkból) szabadul fel. A sebész című elbeszélés könnyed adomaszerűen indul: egy harmadrangú külvárosi kávéházban az író megismerkedik egy sebésszel, aki energikus, érdeklődő, de „csendesen, csaknem suttogva beszél, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon”. Az elbeszélőnek feltűnik néhány „pszichofizikai dolog”, az, hogy az orvos „mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne”. Aztán rajtakapja a peremvárosi kávéházba szokott sebészt, hogy abszintet iszik némán, hunyt szemmel, titkolhatatlan iszákos szenvedéllyel… mint „aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé […] egy pillanat alatt világos lett előttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.” (A sebész, 1908) 

Borzongató műtét 

Az elbeszélés itt éles fordulatot vesz. A sebész az orvoskollégának kiönti szívét, egyszerre előadja a maga elméletét, miszerint az élet értelmetlenségét csakis egy forradalmi operációval lehetne orvosolni, amely műtétre ő maga képes volna. A sebész frappánsan borzongató ötlete az, hogy az emberi koponyából kioperálva az időérzéket az emberiség boldogan visszatérhetne a paradicsomi állapotba! 

Pedig az időbe vetettség élménye, „az időképzet” nélkül nem jöttek volna létre Kant filozófiai, Shakespeare drámai művei vagy Beethoven szimfóniái. Számos olyan 19. századi alkotóról tudunk, aki (például reumatikus) fájdalomcsillapításra adagolt ópiumtól vált szenvedélybeteggé; közülük egyesek hosszú küzdelmet folytattak, hogy megszabaduljanak a függőségtől. A gyógyulni vágyó törekvéssel szemben egyesek végső orvosi kénytelenségből, mások szabad akaratból jutottak (jutnak ma is) az önpusztítás zsákutcájába... 

Csáth Géza naplójából megtudhatjuk, hogy az ő kábítószer-függősége 1910. április 10-én kezdődött, amikor először adagolt magának morfiumot, miután tévesen tüdőbajt diagnosztizáltak rajta; csakhamar tudatosan rászokott a kábítószerre. 1910 őszétől már csak fürdőorvosként dolgozhatott különböző fürdőhelyeken. A világháborúban besorozták katonaorvosnak, de akkor már egyre növelte a morfiumadagját, így 1917-ben leszerelték. Falun vállalt orvosi munkát, de már elviselhetetlen volt önmaga és környezete számára. Felindulásból meggyilkolta a feleségét, majd öngyilkosságot próbált elkövetni, elmeosztályra került Baján, végül pantopon-túladagolással végzett magával. 

Epigonnak nevezte magát

„Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „új idők új dalainak” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt” – írja Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnokában. 

Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861 – Budapest, 1932) józanul és szerényen csak epigonnak nevezte magát, életműve mégsem epigonra vall. Édesapja hajdani 48-as honvédből lett vasúti tisztviselő. Középiskoláit Nagykárolyban kezdte. Jogot végzett Budapesten, de az irodalom jobban vonzotta. Irodalmat a Sorbonne-on hallgatott. Első esküvőjén (első felesége gyermekágyi lázban meghalt) tanúja éppen Benedek Elek volt. Félárvának született kislányát évekig maga nevelte. A Nyugat egyik alapító tagja volt, több folyóiratot szerkesztett, a Nemzeti Színház igazgatójaként és színikritikusként sem működött nyomtalanul, francia realista prózát fordított. Tizenhat kötetre rúgó szépirodalmi termése változatos, regényeiben a lélektani realizmus jegyeit fedezhetjük fel, novellái sokszínűek, hol remek jellemábrázolás bontakozik ki bennük, hol csillogó humor, hol élesen maró szatíra nyilvánul meg bennük. Ninive pusztulása című novellája, amelyen Anatole France hatása érződik, nagy hatással volt Babits Mihályra, a Jónás könyvének megírására. 

Az utolsó húsevő

Ambrus Furcsa emberek (1908) című elbeszéléskötetében van egy orvosi szempontból is igen érdekes, jövőbe vetített elbeszélés, Az utolsó húsevő címmel. Ez a történet 2780 májusában játszódik Amerikában. Két régi, a tizenkettedik század óta létező és sok ideje egymással házasodó nemesi család képviseletében egy fekete és egy rézbőrű hercegasszony találkozik egymással. 

Beaurepaire hercegasszony (a rézbőrű) százhatvan éves, egész életében egyetlenegyszer volt beteg, az „elektrom-betegségen” neki is át kellett esnie. Látogatóba érkezik Montmorency hercegasszonyhoz (a fekete bőrűhöz), aki csak százötven éves, de hipochondriára hajlamos, és így mesél magáról: 

„Legelső ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tíz évben megkaptam a tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról, nem képzeli, mennyit szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan elektromos vagyok, hogy az rémítő!” (Furcsa emberek, 101.)  

Amint a vendég hölgy haza akar indulni léghajóján, a két barátnő tisztázza, hogy a látogatásnak mégsem kell véget vetni, mert a háziasszonyt a magányosság „elektrizálja”, nem a társaság, és különben is még egy látogatót vár Kanadából, a kétszáz éves hadfit, Rochebaron admirálist. A „vörös” (!) báró hősiesen részt vett „az utolsó csatában”, egy tengeri ütközetben New York mellett (!), és más kalandos dolgok is történtek vele. A háziasszony arra hivatkozik, hogy „újabban” nem jó a memóriája, s amit hetven évvel korábban hallott a bárótól, most nem tudja olyan részletesen elmondani… 

Megérkeznek a további vendégek, szerecsen szolgák (!) frissítő gyanánt „folyékonnyá változtatott gyémántot” szolgálnak fel, mely „rossz volt, de drága” (Furcsa emberek, 102.). Rochebaron báró elmeséli, hogy szinte nem tudott elindulni látogatóba, ugyanis „egy kis pestises tüdőgyulladáson” esett át. Be kellett oltatnia magát, de csak az bosszantja, hogy „a pestises patkányok párját tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piacon, s így a kúra sokba került” (Furcsa emberek, 103.). 

Az öreg hős több századra visszatekintve beszél a hadiiparról, a nemzetközi egyezményekről, a béke és az erőszak közötti átmenetekről a világtörténelemben és a jelenlegi politikában. A történet szerint a 22. században találták fel a „piff-paffit” nevű robbantószert, majd a 23. században az elektromos bombát. Az emberi lélek megszelídülése, amely „először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni”, előrehaladt, és „a technika fejlettségével párhuzamosan lohadt a gyilkolási kedv”… A báró elismeri, hogy a New York-i csatavesztés óriási vereséget és teljes elszegényedést mért Európára, mivel Amerika hatbilliárd dollár kárpótlást fizettetett magának. A kivívott „béke” éveiben a báró kályhakereskedéssel gyarapította hírnevét, Amerika és saját maga vagyonát.