Begónia függetlensége
2025-08-22 10:00:00
- Sebestyén Mihály
Begónia függetlenségi küzdelmei az Észak-Gerberák ellen már sok időt emésztettek fel. Az igaz ügynek számos európai ország civil és félszakmai szervezete, a kontinens vezető üzleti körei voltak elkötelezettjei. A begónoknak szurkoltak, őket támogatták tüntetésekkel, részvétlevelekkel, az észak-gerberáki követségek rendszeres megdobálásával (bélsár, kő vagy rothadt paradicsom – itt egyre megy). Az oxfordi diákok például hatalmas demonstrációkat dobtak össze a 10 órás szünetben, a bahamai élelmiszer-exportőrök nem voltak hajlandók kirakodni az Észak-Gerberákból érkező teherhajók rakományát. Cipruson szándékosan elgáncsolták a gerberák nyaralókat, nem kölcsönöztek nekik elektromos strandpapucsot és fagyálló vízibugyit.
Begónia közel egy évszázada követelte függetlenségét, amelyre számtalanszor kaptak ünnepélyes ígéretet a gyarmati kormányzóktól, de természetesen soha nem teljesítették, elodázták, szétnyálazták. A küldöttségek, követségek, speciális delegációk fogadását különféle piszkos cselekkel megkerülték, a népi ünnepségeket szabotálták, betiltották, vízsugarakkal locsolták szét, a szólótáncosokat vízbefojtották, a népdalok előadóit börtönbe vetették, a begón himnusz éneklése vagy a begóniai zöld-erezett rézsárga zászló kitűzése hadbírósági rögtönítélő tárgyalást vont maga után, a zászló gomblyukba tűzése ugyanúgy főbenjáró bűnnek számított.
A begónai himnuszt azonban naponta többször lejátszották a különböző külföldi rádióadók és lemezlovagok. A genfi rádióban következetesen Begóniai emlék címen hangzott fel, Trinidadban pedig egy tobagói együttes meg is dzsesszesítette, és így játszották minden szórakozóhelyen, tengerparti tivornyán.
Sárk Zsür (magyar átírásban neve így hangzott) világszerte elismert tudós volt. Az elektromos halfékkísérletei révén számos tengermelléki ország örök hálát érzett irányában, ui. alkalmazták az elektromos és mechanikus halféket az ámbrás cetek megmentésénél, illetve a cápák vérszomjának sikeres mérséklésére. A világszervezet, az UNESCO, a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség és a WHO együttesen javasolták több egymást követő esztendőben, hogy a Béke Nobel-díjat Sárk Zsürnek ítéljék oda, hiszen az elektromos halfékkel sikerült helyreállítani a Csendes és az Atlanti óceán élővilágának egyensúlyát, és az Indiai óceánban újra megjelentek a tarajos dugongok, amelyeket kihaltnak nyilvánított – nyilván elhamarkodottan – egy szovjet fajtaszámonkérő intézet.
Sárk Zsür a kutatásai és szabadalmai nyomán befolyt összegeket, személyi jövedelme javarészét, az intézeti támogatásokat, az ellenállási és a gerberák főváros kínai boltjaiban szedett védelmi pénzeket mind a függetlenségi mozgalom rendelkezésre bocsátotta, s nem egy esetben éppen ezek az anyagi természetű bevételek segítették hathatósan a függetlenségi mozgalom kiépülését és megizmosodását. A begóniai titkos földalatti haderő számára ennek köszönhetően sikerült beszerezni a legkorszerűbb (és leghatékonyabb) maszáj tigrisölő dárdákat, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a soraik közé befurakodott, beépült ellenséges ügynököket mindig kiszúrták, ártalmatlanná tették, és dárdahegyre tűzték.
A begóniai törvényesen el nem ismert parlament évente többször ülésezett titkosított termekben, és ezeken az üléseken dogozták ki a jövendő Begóniai Köztársaság alkotmányát, felállították igazságszolgáltatási szerveit, meghatározták az intellektuális és fizikai szemét lerakóhelyeit, megtiltották a túlzott drogfogyasztást, pálmafanyűvést és a fényűzést, felvették a harcot az illegális prostitúció és az esztelen kenyérpazarlás ellen. Ez utóbbit egy közép-európai migráns javasolta, ugyanis Begóniában senki sem fogyasztott sem ésszel, sem ész nélkül kenyeret, hiszen itt a rizs képezte a fő táplálékot, mint mindenütt Óceániában. De ami biztos, az biztos, ugyanis megtörténhet, hogy a függetlenség kivívása után Begóniát is elözönlik a világ minden tájáról szervezett turistacsoportok – miként Észak- és Dél-Gereberákot a mostani időkben letiporják az idegen kíváncsiskodók, és akkor könnyen napirendre tűzetik a kenyérgyártás és annak pazarló fogyasztása, ami ugyancsak visszavetheti az ígéretesen bimbózó GDP-t.
Amint látható, az elnyomott Begónia semmit sem bízott a véletlenre, a Begóniai Demokratikus Függetlenségi Szakszervezet (a függetlenségért küzdők mérsékelt szárnyának győzelme folytán lett ilyen felemás a függetlenségi párt neve a pártosodás idején: a mérsékeltek meggyőzték a radikális kisebbséget, hogy a „szakszervezet” nevezet nem annyira provokatív, mint a párt-önmeghatározás, és szélesebb támogatást élvezhet a tömegek részéről) mint fedőszerv működésképesnek bizonyult egy idő után, és tagjai töretlenül bíztak a szerencsében, a jóistenben (legalább hét törzsi vallás híveit térítették meg még a 19. század elején a holland misszionáriusok és a gerberákok kovácsnokai), és mindenek felett abban, hogy a gerberákok által gyakorolt gyarmati elnyomás önmagában is túlságosan korrupt, és következésképpen magától összeomlik, megsemmisíti építményét és intézményi rendszerét. Mindezt a anélkül, hogy vérontásra kerülne sor. Hittek a békés átmenetben, némely európai ország példája lelkesítette őket.
Nos, ebben nagyot tévedtek.
Észak-Gerberákban, ahol csak az időt nem lehet korrumpálni, bárhogyan is szerette volna a gerberák dinasztia utolsó képviselője, Baldzsem szultán, egy fegyvercsörgető dölyfös tábornoki összeesküvő csoport megdöntötte a szultán uralmát. Az uralkodó Párizsba menekült, a hatalmat elfelejtette átadni, de már senki sem kérvényezte, magához ragadta a junta. (A szultán utóbb Tonga szigetén kanáriszalonna-szaporításba kezdett, de ez végképp nem tartozik Begónia utólagos történetéhez.) A katonai fölény tudatában a hatalom bitorlói Begónia teljes bekebelezése mellett döntöttek, és második világháborús tankjaikkal, melyeket a legyőzött Németországtól vásárolt meg az elűzött szultán apja potom pénzért, egyetlen éjszaka alatt három elit hadosztállyal megszállták a Kalamári öblöt, és onnan egyenes út vezetett Begónia fővárosába, Új-Dáliába. A tankok kora hajnalban zörögtek be a fővárosba, majd megszállták a két legfontosabb kikötőt, Pelargoszt és Gerániát.
Ebben a helyzetben a Demokratikus Függetlenségi Szakszervezet (DFSZ) még szabadlábon mozgó csúcstanácsa úgy döntött, hogy felveszi a harcot. Mozgósította az alvó maszáj harcosokat, akik előbújtak rejtekhelyükről, és a betanított bennszülött dárdavetőkkel vállvetve a tankok lánctalpát vették célba. Azok ugyanis a hosszú használattól és a még hosszabb tétlenségtől elhasználódtak, a dárdahegyek szétfeszítették a lánctalp rozsdás elemeit, és így ideig-óráig mozgásképtelenné tették a harckocsikat. Ezt kihasználva felkapaszkodtak a tankokra, az irányítótorony fedelét felcsapták, és az ámbrás cetekből kivont ámbrát szétfröccskölték a tankok belsejében. A meglepett gerberák (zsoldos) elit alakulat tagjai a belehelt ámbrától előbb elgyengültek, erőteljesen letüdőzték az illatfelhőt, ami, mint tudjuk, bénító hatású, és hatása csak napok múlva oszlik el. Orvosi beavatkozás nem is szükséges. Ilymódon a betolakodott seregtesteket megbénították szinte teljes egészében. Azt a három-négy harckocsit, amelyet nem sikerült megostromolni ámbrával, elszigetelték, mészlével és borotvahabbal beborítottták, az irányíthatatlanná vált acélelefántokat a Rosszreménység öblébe vontatták, és elsüllyesztették.
Észak-Gerberák kormánya nem mert újabb egységeket küldeni a fellázadt gyarmatra, tartott a DFSZ elszántságától, a világsajtó tiltakozásától, a Begóniába áramló önkéntesektől, a harci kedv módfeletti fellobbanásától, mely saját országára is könnyen átterjedhet. Ezért az ENSZ-közvetítők útján egyezséget ajánlott Begóniának – a kondominiumi státust –, amit természetesen a büszkeségükben sértett és megerősödött begon társadalom egyetlen sejtje sem volt hajlandó elfogadni. „A teljes függetlenség vagy a nemzethalál!” – szólt a szabadságharcosok jelszava. Minden házfalon ott virított, de még a szűzek hálóingére is ráhímezték a hazafias nagymamák.
Ilyen előzmények mellett a sebtiben összehívott észak-gerberáki parlament a junta ellenkezése ellenére beleegyezett Begónia elszakadásába, és elismerte két hónap múltán a szigetország függetlenségét is. Sárk Zsürt időközben elnökké választották, aki azonnal kérte az ország felvételét az ENSZ-be, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál benevezésüket a soron következő világjátékokra önálló csapattal, hét sportágban. Az óceániai labdarúgó-bajnokságban azonban éppen Észak-Gerberákkal kerültek egy selejtező csoportba, amire a a begóniai közvélemény nyomására visszavonultak a további küzdelmektől, és Sárk Zsür elnöknél kezdeményezték Észak-Gerberák megszállását.
