2020. szeptember 24., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Élt Firenzében egy ifjú, aki durvaságáról és kegyetlenségéről volt híres. Ez az ember azután Gottfried de Bouillon oldalán mint kereszteslovag indult a Szentföldre.

Orth István: Ádám almafája (aquaforte, aquatinta)


Élt Firenzében egy ifjú, aki durvaságáról és kegyetlenségéről volt híres. Ez az ember azután Gottfried de Bouillon oldalán mint kereszteslovag indult a Szentföldre.
Amikor a hadvezér után legelső lovagként, először ért a Szent Város, Jeruzsálem várfalára, jutalmul azt kapta, hogy a szent sír lángjánál legelőbb ő gyújthatja meg gyertyáját. Ezután könnyelműen, tréfálkozás közben társai előtt ígéretet tett, hogy ezt a lángot kioltatlanul viszi szülőföldjére.
Úgy gondolta: a lovag adott szava kötelez. Elindult haza a lánggal. Hazafelé jövet nevették, bántották, sajnálták. Útközben oda lett egészsége, vele együtt minden gőgje és durvasága. Ám ő mindent eltűrt, elviselt, csak hogy megtarthassa adott szavát, és megóvja a lángot...
Lassan, de hazaért Firenzébe. De már nem az az ember érkezett meg, aki egykor elindult onnan. Fogadalma megváltoztatta. Aki annak idején csak hősködött, most a saját életénél fontosabbnak tartotta „küldetését” és adott szavát.
Számomra ez a történet az adott szó iránti hűséget is példázza.
Nagy hiány lett manapság a becsületszó. Egy-két nemzedékkel ezelőtt még súlya volt az adott szónak. Apáról fiúra szálltak a birtokok anélkül, hogy egy sort leírtak volna. Az adott szó aranyfedezetnek számított. Adtak-vettek egymás között, a javak, a tárgyak gazdát cserélhettek, puszta becsületszóra. Ha két gazda megegyezett egy terület fölött, a határon cöveket vertek le, egymás tenyerébe csaptak, áldomást ittak, és szent volt a béke. Nem kellett a mezőre kerítés, szükségtelenné vált a papír, nem volt szükség közjegyzőre, tanúra, kamerára, őrző-védő szolgálatra, bírósági végzésre. Nem követelték egymástól az iktatószámot, pecsétet, aláírást. Még csak zsebszerződést sem kellett kötniük. A kimondott szó mögött becsület volt, ezért megbízhattak egymásban.
Évszázadokig így működött a társadalom. A társadalmi szerződést nem rúgta fel sem a király, sem az alattvaló. Volt persze adósok börtöne, a törvényeknek is megvolt a maguk eléggé elrettentő hatása, de a becsületszó alapvetően tartást adott.
Aztán „kinyílt a szemünk”. A szabadelvűséggel egyre jobban beférkőzött lelkünkbe-agyunkba a kétely, a gyanakvás, az irigység, a hátsó szándék. Megszűnt a bizalom. Olyannyira, hogy ma már eleve úgy indulunk neki egy beszélgetésnek, egy kapcsolatnak, hogy fenntartásaink vannak. Előre kinyomozzuk az illető múltját, terveit, előéletét, lehallgatjuk telefonját, kutakodunk a magánéletében, keressük a titkolnivalóit, a gyenge, sebezhető pontjára hegyezzük ki figyelmünket, hogy ugrásra készen bármikor zsarolhassuk, megfélemlítsük, felülkerekedjünk rajta. Ahelyett, hogy megelőlegeznénk a bizalmat, tiszta lappal és nyitottsággal indulnánk, inkább az érdekeink, a sunyi szándékaink vezérelnek. A nagy kommunikáló fecsegésben leértékelődtek szavaink, teszünk rá, mit ígértünk valakinek a tegnapelőtt, ha ma éppen a helyzet úgy hozza, egyszerűen elfelejtjük. Nem vagyunk pontosak, könnyedén játszunk mások idegeivel, idejével, bizalmával, könnyedén átverünk ismerőst-barátot is, ha „prioritásunk” keresztezi előbb tett ígéretünket. Lelkifurdalás nélkül szegjük meg szavunkat, nincs már morális mérce, ami számonkérne vagy visszatartana.
Demokráciának csúfolt korcs világunkban már az erkölcsi züllés súlyát sem érezzük. Kiállhatatlanokká válunk a szerelemben, a házasságban, az üzletben, a politikában egyaránt. Kellő gőggel okosságnak álcázzuk rosszindulatunkat, és mindenre van kész magyarázatunk. A másik ember átejtése, a nem becsületes vagy egyenesen erőszakos, de finom eszközök bevetése érdekeinkért, ún. jogainkért – csak hogy kikényszerítsük azt, amit épp akarunk – szinte azt igazolja, amit Falstaff mond Shakespeare IV. Henrik-jében: „a becsület csak festett halotti címer... s ezzel vége az én katekizmusomnak...” Egyenesen gyámoltalannak, naivnak, bolondnak, könnyelműnek tartják ma azt az embert, aki még hisz a becsületben. Az adott szó becsületében. Olyasmi, hogy: ígéret, fogadalom, elkötelezettség, amely kedvemtől, hangulatomtól függetlenül is kötelez, amit meg kell tartanom akkor is, amikor kellemetlen – nos, ez ma már nem vonzó. Holott ez amolyan korrektség is lenne, mely nélkül elvész az önbecsülés.
A Szentatya a napokban úgy fogalmazott, hogy békét márpedig nem lehet elerettentéssel építeni. Csak bizalommal. Olcsóbb is lenne, s élhetőbb teret hagynánk hátra gyermekeinknek is. A becsületszónak azért van bizonyító ereje, mert az ember külső és belső viszonyaiban összhang van. A becsületes ember szava igaz. Nincs benne csalás, megtévesztés, alakoskodás, kétértelműség. Ettől tisztességes, ezért megbízható. Nem gondolja meg magát, ha szorul a hurok, nem hátrál ki a másik mellől, ha húzós a helyzet, akkor is gavallér, ha ebből hátránya származik. Hiszen nem titkos haszonszerzés szándékával ad kölcsön, és időben megadja azt, amivel tartozik. Lehet rá számítani, mert szava biztos, mint a Szentírás. A megtartott ígéretnek sorsfordító, személyiséget átformáló ereje van. S ez a közösséget is erősíti.
A becsületszónak mindig Isten adott szava a mércéje. De a biztosítéka is. Isten szavával teremt, simogat, nevel, vezet, eligazít. Biztosít arról, hogy: „jól vagy, ha velem vagy!” Ő szavát adta arra, hogy kiemeljen saját magunk sötétségéből. És szavára rátette életét. Ezt látjuk Jézus megváltó szenvedésében és halálában.
Még ha nehéz is, érdemes becsületesnek lenni, mert szembenézhetünk a tükörrel és nyugodtan alhatunk. 
Néha fájó a kritika, néha nem esik jól beismerni, én is tévedtem, hitvány voltam, de ez az önismeret része. Egy nagy tudós úgy fogalmazott egyik tanítvány kérdésére válaszolva: „az egész életben a legfontosabb, amire rájöttem, hogy bűnös vagyok, és hogy Jézus Krisztus a Megváltó!...” 
 
Sebestyén Péter