2019. december 8., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nézzünk körül és ámuljunk, mert Bálint Károly ritkán rendez gyűjteményes kiállítást, és csak itt, a műtermében láthatjuk ennyi szobrát egy helyen. Örvendek, hogy most megkaphatja azt az elismerést, ami már évtizedek óta kijárna neki. 


Nézzünk körül és ámuljunk, mert Bálint Károly ritkán rendez gyűjteményes kiállítást, és csak itt, a műtermében láthatjuk ennyi szobrát egy helyen. Örvendek, hogy most megkaphatja azt az elismerést, ami már évtizedek óta kijárna neki.

Bálint Károly szobrairól néhány éve mindenki elmondja, hogy szépek. Ezeknek a szobroknak pedig a szépségük magától értetődő, természetes adottság, másképpen nem is lehetne, mint ahogy kisgyermeknek legszebb az édesanyja, kamasznak az első szerelme.

E szobrok szépsége átkokat takar, titkokat őriz. A szépségükkel védik ezt a titkot, amelyet a szobrász bízott rájuk, mindegyikre mást, de mind fontosat – a léleknek, a szenvedésnek, az anyai szeretetnek, a jövőkívánásnak, a sóvárgásnak a titkát, amelyet akkor lehet megfejteni, ha magunkba tudjuk fogadni a szobor véderejét, a szépségét.

Akik a szobor jelentésének értelmezésével akarnak eljutni a szépségéhez, mind kudarcot vallottak, és nem értették, miért. Nem is érthették, hiszen Bálint Károly szobrainak a szépség úgy természetes elemük, mint a halaknak a víz, a madárnak az égbolt tere. Enélkül nem létezhetnek, enélkül nekünk sem sugallhatnak semmit. A szépség révén közvetítik felénk a fájdalmat, a szenvedést is. A művészetnek végső soron a feloldódást, a katarzist kell biztosítania, és ezt követte Bálint Károly akkor is, amikor azt igényelték pedig, hogy a szép ellenében hozzon létre művészi értéket. Amikor nagy alkotók ennek az elvnek a hirdetésével mégis remekműveket hoztak létre, mindig eltértek saját kimondott, görcsbe rándult szabályaiktól, pontosabban felülmúlták azokat, és szándékuk ellenére, bár álmaik szerint teremtették meg csodálatos műveiket. A szépnek meg kellett húzódnia valahol szerényen a háttérben, és csak csodálhattuk Bálint Károlyt, hogy 50 éve, amióta hivatásos művészként ismerhetjük, soha, egyetlen pillanatra sem tántorodott meg, hogy szobrai csupán a kor kánonjai-dogmái szerint készüljenek.

Hölgyeim és Uraim!

A formák teljessége, a lélek rezdülései, az anyag nemessége érdekelte már fiatalon is, ezt tapasztaljuk legfrissebb szobrain is. Változásként a virtuóz megoldások sokasodását érezhetjük, ahogy anatómiailag kifogástalanul emberivé varázsolja a márványtömböt, ahogy ravaszul mégis eltér a kezek és a lábfejek valódi arányaitól, hogy az igazi művészi illúziót elérje, ahogy fokról fokra megismeri az anyagot – a márványt, a terrakottát, fát, és arra készteti, hogy azt mutassa és úgy mutassa, ahogyan ő, a szobrász, az alkotó kéri. Bálint Károly művészi forradalmát nevezhetjük a léleksimogatás forradalmának. Szobrait simogatni szeretnénk, nemcsak szemünkkel, hanem szeretnénk tenyerünk, tapintásunk segítségével is megismerni. Nem a birtoklás, hanem a megismerés, az együttlét öröme áraszt el, ahogy megérezzük a formák nemes ívét, megérezzük azt az erőt, amely az anyag sajátja és azt a hajlékonyságot, amellyel kezünkbe simul, ami a forma ajándéka.

Szobrait szépnek, mívesnek készítette, úgy ahogyan akarta. Semmit sem bízott a véletlenre, s a kőnek, a fának az adottságait úgy komponálta be a lehetséges megoldásokba, hogy végül is azt a szobrot mutathassa meg nekünk, amelyiket már akkor látta maga előtt, amikor még a farönkben, a márványtömbben rejtőzött. Nem kellenek külsődleges jelek, eszközök. A fél váll elhagyásával jelezni tudja a súlyos betegséget, a kényszerűség sorsnehezítő erejét, de ez is a szobor jelentését gazdagítja, ez is az anyag szerves tulajdonsága, mint ahogy a betegség is bensőnk részévé nő az évek során: együtt élünk vele. E szobrok nem a jelentésük révén szépek, hanem a szépségüknek van mindig más jelentésük. Bálint Károly az eszmélés vagy az elmúlás szépségét megtalálva megmutatja az eszmélés, az álmodozás, az elválás mélységét és súlyát is.

Bálint Károly emblematikus szobrai közül kettő itt áll, Lőrincfalván, egyik a műterem udvarán, másik kint, a temetőben. A gyergyószárhegyi kolostorkertben a harmadik, a nyárádtői templomban a negyedik, de a legkisebb, az a művész lakásán.

Itt, ebben a műteremben a lét és a nemlét kérdése a szobrász paradoxonát ábrázolja – a szobor úgy van, vagyis úgy létezik, hogy nem látszik. Nem látszik az a szép és minduntalan fájdalommal teli gyönyört idéző alak, akire emlékezünk, és a szobor tulajdonképpen a lepel, és mégis, micsoda összetett formákat látunk és vélünk látni... Kinn, a temetőben pedig az ősi őr bálványok szigorúságával és fenségével meg szelídségével áll a szobor, amely a Bálint család sírhelyét jelzi. Az ősi szokás szerint a családok nemzetségek egymás mellé kerültek a temetőben is, akár a való életben, és Bálint Károly saját tehetségének súlyával méltó emlékjelet teremtett a nemzetségének is. A temetőben az őrálló, óvó Anya, akár Szűzanya, az örök édesanya emlékjele, aki tudta bátorítani fiacskájának a művészet iránt megdobbanó szívét, aki meg tudott felelni szobrászsegédnek is, miközben múzsa is volt, ihlető példa, akinek védő ereje örökös erő.

Bálint Károly művei itt a közelben, még Nyárádtőn is megcsodálhatók – Szent István portréja a nyárádtői római katolikus templom külső falán, bent, az oltár előtt pedig Szűz Mária habfehér márványszobra.

Itt, a műteremben a rengeteg portrészobor lephet meg bennünket. Hiszen természetes, ha egy-egy nagyobb alkotás modellje, vázlata, első változata megmarad a műteremben. Munkapéldányként. De ilyen sorozat – egy két, külön történettel is rendelkező szobortól eltekintve – tudatos vagy ösztönös – gyűjtésről tanúskodik. Bálint Károly itt látható szobrai mindegyikében újabb és újabb megoldásokat használt, ezek lényegében művészi fejlődésének kódolt állomásai. De nem szükséges mindegyiknek minden titkát megfejtenünk, hogy a művész szavát megérthessük. A szobrokhoz megannyi adatot társíthatunk – a címét, keletkezési évét, tárgyát, anyagát, technikáját, méreteit, célját , – keletkezésének körülményeit, sorsát... Ezeknek a szobroknak ez ideig az a sors jutott, hogy itt álljanak a műteremben, itt gyönyörködjenek a nézők – ha van szemük a látásra –, és itt gondolkodjanak esetleg el azon, hogy mennyire esetlegesen alakul olykor környezetünk, és milyen sok vagy milyen kevés kell ahhoz, hogy a maradandó szép társaságában élhessünk. A portrészobrok jelentése fokozatosan az évek múlásával arányosan átalakul – mind kevesebben ismerik a szobor modelljét, az embert –, és igazából a szobor veszi át a helyét. Hamarosan olyannak fogjuk látni Wass Albertet, amilyennek Bálint Károly látta. Őneki sikerült leginkább megmutatni azt, amit mi csak éreztünk róla, éreztünk abból, amit olvastunk tőle. Hiszen a portrék révén a művész szemével találkozunk velük. Aki másnak ismerte a modellt adó embereket, az nem tudja elfogadni ezeket a szobrokat, csak akkor, ha elhiszi, hogy ez az igazság. A portrészobrásznak ezért oly nehéz a dolga, hiszen arcunkkal időnként nem megmutatni, hanem eltakarni akarjuk azt, amit gondolunk vagy amit érzünk, márpedig a szobrász éppen arra törekszik, hogy arcunkról gondolatainkat is leolvastathassa....

A portrék – szép nők és tiszteletre méltó férfiak portréi – az ember testi és szellemi szépségének fontosságát hirdetik. Bálint Károly női portréi talán a legtalányosabbak. De nem a női lélek közismert titokzatossága miatt, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert a női sajátos – szexuális – szépség mellett az ember szépségét is, a gondolkodó, intelligens embert mutató vonásokat is láthatjuk. Összetett, bonyolult jellemeknek érezzük ezeket a nőket, akiknek egy-egy vonásuk érthető tulajdonságot jelez, más vonásaik viszont óvatosságra intenek, érezzük, hogy fontos jellemvonást tükröznek, de nem tudjuk, nem is tudhatjuk, mit, és elgondolkodhatunk, hogy a művész vajon mennyire tudja?

Bálint Károly műterme még nem múzeum. Itt még születnek szobrok, még vannak vázlatok, még van nedves agyag a sarokban, vannak faragatlan kövek a fészerben. Ez itt gazdaság is – kert van, szőlős van, és a kettő egymást kiegészíti, s a szobrász becsületére legyen mondva – a művész nem nyomta el a gazdát. A szobor megszületik, ahogy a művész sorsa hozza, a termés viszont minden évben beérik, ahogyan a gazda keze és persze, a felesége keze gondozza a kertet.

Ez a kettő együtt önmagában is műremek, a gyümölcsfák sziluettje kiegészült a szobrokéval, a műterem homlokzata a gyümölcsfákkal együtt teljes, és az Elválás szobrának szomorúsága vagy méltósága az érkezés örömével jár együtt, és nyújt nekünk fölemelő érzést.

Marosvásárhely – Lőrincfalva, 2013. július 19.

Gáspár Sándor