Az erdőn túl – ahogy Csupán Eduárd láttatja

*Fotók: N.M.K.: Mocsár-erdői tölgy

Ezekben a napokban a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában találkozhatunk az erdő végtelenül sokszor és sokféleképp felidézett, lenyűgöző világával. A szászrégeni festőművész, Csupán Eduárd egy évtizeddel ezelőtt is a természet e kimeríthetetlen csodájával lepte meg ugyanitt a közönséget. Akkori Lamentáció alkonyat előtt című, különleges hangulatú egyéni kiállítását, a tölgy és a halál gondolatkörét érzékeltető látomásos festészetét átfogó írásban méltattam a Múzsa oldalain, jelezve azt is, hogy e sokat és következetesen dolgozó alkotónál az ösztönösség és tudatosság kéz a kézben jelentkezik, de azt is, hogy munkásságában hangvételi változásokra is számíthatunk, hiszen ez a fantáziát nyugodni nem hagyó közeg nem csak az elmúlást sugallja, a túlélésre, vitalitásra, a folyamatos megújulásra is kiterjesztheti a művész figyelmét. Az erdőn túl címmel rendezett mostani tárlata markánsan érzékelteti a festőnek ezt a kiteljesedési szándékát, a jelképes, gondolati szféra kiszélesítését, ami nyilván a paletta kibővülésével, a színskála gyarapodásával is jár. A művészetét éltető ihlettér természetesen továbbra is az erdő, noha az eltelt években közös kiállításokon bemutatott művei arról is hírt adtak, hogy a népélet, a mindennapi valóság is foglalkoztatja. Pályáján azonban a meghatározó látványt a gyermekkorától szenvedélyesen megszeretett erdő biztosítja, és ez aligha változik valaha is immár. Képzeletét ez képes a leginkább felpiszkálni, az ehhez kapcsolódó víziók is ebből táplálkoznak. Már kisgyermekként is szeretett barangolni az erdőben, egyedül is, ha úgy adódott, olvasmányai is erre összpontosultak. Mi van, mi lehet az erdőben? Észak-fok, titok, idegenség? Bizonytalanság? Rejtelem? Majd persze az foglalkoztatta, hogy ha már rajzol, hogyha fest, mindezt hogyan tudja minél kifejezőbben, hatásosabban, nagyobb érzelmi, hangulati hűséggel vizuálisan megfogalmazni. Egy ideje az a kérdés is felmerült benne, hogy mi van az erdő túloldalán. A fák rengetegén túl biztatón feldereng tehát a fény, nő azoknak a képeinek a száma, amelyek derűt, optimizmust sugallnak, színesedik, világosodik koloritja. Ez festményeinek egyik vonulatára vonatkoztatható, az álomszerű titokzatosság, az emberi bizonytalanság, amit kedvelt fás, bozótos, mohás, indás, mocsaras tájai is táplálnak, nem szűnt meg; olyan korban élünk, amely kérdésessé teszi, hogy eltűnhet-e ez az érzés egyáltalán. Festőileg ez a nyomasztóbb, sejtelmesebb, szimbolikusabb, ősi ösztönökre is ható alkotások ragadják meg a szemlélőt. Különösen a nagy méretű, kemény munkát igénylő, dinamikusan kivitelezett festmények. Számos ilyen van ezen az egyéni tárlaton. Ezekbe merülve az ember mintha látná, mekkora lendülettel, milyen indulattal és magába szállottan dolgozik a művész, festi, keni vastagon a festéket, fedi, szabdalja a pasztát, nem kímélve ecsetet, kést, spaklit, ha a helyzet úgy kívánja.

Bár a kiállításon bőven vannak magányos, egyénített fák, ágak-bogak, megálmodottnak tűnő alakzatok is, az erdők, erdőrészletek egyesek számára felismerhetők. A maguk reális mivoltában, de leírásokból is. Csupán Eduárd erről is szívesen beszél. Mert kedvenc tartózkodási helyei, lelki feltöltődést, szellemi felüdülést biztosítanak számára. A Szászrégen közeli Mocsár-erdő több száz éves tölgyeivel, megviselt, görcsbe rándult, drámai egyedeivel, idővel, viharokkal dacoló közösségével, a Görgényi-havasokban Sebes-patak környéke, ahonnan jól rálátni az Istenszékére, ott pedig a Kelemen-havasok, a Dédabisztra-patak és az a vidék, ahol A funtineli boszorkány, a Wass Albert-regény eseményei történnek. Szóval reális meg könyvbe emelt helyszínek. A festő lelkesen mesél a könyvről, többször is olvasta, először kisdiákként, később újra magyarul, majd román fordításban is. Példásnak tartja az ottani etnikumok együttélését, a barátság és együttműködés, az egymásra utaltság regényben is megörökített jelenségeit. A kiállítás legmegnyerőbb alkotása minden bizonnyal Nuca, a könyv varázslatos hősnőjének portréja. Itt érdemes az írót idéznünk Nucáról, aki „egy boszorkányosan szép havasi leány”. „A gyönyörű hajadon fokozatosan ébredt rá az erejére. Arra, hogy egyszerre látta a múltat és a jövőt, ha az emberek szeme közé nézett. Megmondta előre a zivatart, a szárazságot, a szelet. Kezdetben mintha egy ismeretlen ködből kinyúlt volna valami feléje, és így ösztönösen behatolhatott a szemek mögé, ahol mozaikképek villantak fel előtte. A belső erő, ez a »másik tudás« fokozatosan alakult ki benne, a láthatatlan hatalom megváltoztatta, megerősítette. Sokáig nem ismert más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a természet szavát. Se írni, se olvasni, se számolni nem tudott, de teljes szívéből hitt a Jóistenben, s egy idő után egy láthatatlan kapu nyílt meg előtte. Ösztönlényből »nagy akaratú« asszonnyá vált, akire a jók szentként, látóasszonyként, a rosszak boszorkányként tekintettek.”

A regény főszereplője sötét hajú, sötét szemű, bájoló, boszorkányos jelenség, Csupán Eduárd kék szemű, igéző szőke szépséget varázsolt a vászonra. Hamisítatlan mai lánynak nézhetnénk. Ez is volt a festő szándéka: egyértelműen maivá tenni a hősnőt, szóljon napjainknak, kortársainknak is jót sugárzó üzenete. Értsük meg maiságában is a természet szavát.