Árva Bethlen Kata

„Ezen bölcs, nagy hatalmú, igen szent és igaz ítéletű Istennek tetszett az én sok és megszámlálhatatlan nagy bűneimért az én életemet is egész gyermekségemtől fogva mind ez ideig, sok nyavalyák és igen nehéz keresztek alá rekeszteni, annyira, hogy elfolyt életemben ritkán engedett csak pihenést is vennem. Sőt, midőn egyik keresztemet könnyebbítette is, és azt gondoltam, immár megszűnt, hogy erőt végyek, akkor más, és újabb s terhesebb keresztet bocsátott erőtelen vállaimra. Jól vagyon, édesatyám, édes Istenem, hogy engemet ez világgal elereszkednem nem engedtél; ezután is légyen meg mint mennyen, földön, úgy szintén énkörnyülöttem is szent akaratod. Vidd végbe, valamelyek szent felségednek tetszenek, csakhogy drága kegyelmedet éntőlem el ne végyed, hanem adj elégséges erőt, hadd viselhessem szent akaratod szerént mindenekben magamat, és békességes tűréssel hordozhassam keresztemnek súlyos terhét.”

Árva Bethlen Kata alakját idézi elénk ez a néhány sor, a nagyasszonyét, akinek minden más esetleges, a változó, testet, lelket támadó valóságban egyetlen biztos, soha meg nem ingó igazság a hit. Ezt ismeri minden kétséget kizáróan, ezt őrzi minden erejét megfeszítve, ezt tartja mindent fölülmúló értéknek, ezt érvényesíti élete minden területén, a fanatizmus határát súrolva. A hitnek rendeli alá a mindennapokat és az ünnepeket, de emberi kapcsolatait, a szerelmet és az anyaságot is. Református hite meghatározza, sőt élete során megtartó erővé, amolyan „védelmező, erős paizzsá válik”. A mai, más értékrend szerint élő ember nehezen értheti meg azt a mércét, ami szerint Bethlen Kata élt, s ezért magát Bethlen Katát is, az ő árvaságát. Ha elolvassuk önéletírását, annak önfeledt, sokszor imádságba átcsapó mondatait, talán közelebb kerülhetünk ahhoz a világhoz, amelyet igen találóan Transsylvania Dolorosának neveztek, s az emberhez magához, akinek a mindennapjaihoz hozzátartozott a hite miatti küzdelem és szenvedés.

Árva Bethlen Kata összetett, izgalmas személyiségű nagyasszony, memoár- és imád-ságíró, feleség, anya, gyógyító. Bonyhán született 1700-ban, Szent Katalin napján, vagyis november 25-én. Édesapja Bethlen Sámuel, nagyapja Bethlen János, nagybátyja Bethlen Miklós, mind jeles személyiségei ennek a kornak. Édesanyja Borsai Borbála, nagyon határozott, nem mindennapi egyéniség. A családi házban rendkívüli műveltséget szerzett négy testvérével együtt, ezenkívül a család és az erdélyi nép iránti felelősséget is beléjük nevelték. A gyermekek nevelésében nagy szerepet kaptak a hitbeli döntések, ezek egész életükben meghatározták cselekedeteiket, különösen a Bethlen Katáét. A testvérek mindvégig szeretik és támogatják egymást, erről tanúskodik levelezésük. Kata nyolcesztendős, amikor édesapja meghal, s édesanyja, hogy gyermekeit felnevelhesse, Haller Istvánnal lép házasságra, aki katolikus, de sohasem kényszerítette mostohagyermekeit, hogy elhagyják vallásukat. Bethlen Kata tragédiája nem az édesapa halálával kezdődik el valójában, hanem a mostohatestvérrel, Haller Lászlóval köttetett házasságával. Kata tiltakozása és kétségbeesése ellenére, gyermeki engedelmességére apellálva adja férjhez az anyja egy olyan emberhez, aki ellen amúgy kifogása nem volna, csak a számára legfontosabban nem osztozhat vele: a hitében. Három gyermekük születik, Sámuel, Pál és Borbála, de az idegenség nem szűnik meg, sőt a férj halála napjáig fokozódik. Haller László pestisben hal meg, felesége gondozza és vigasztalja. Hamarosan elsőszülött gyermeke, Sámuel is meghal, nagy fájdalmat okozva Bethlen Katának, aki ezúttal is hitébe kapaszkodik, és ezt írja: 

„Mikor már a temetésre készülnék, az elsőszülött fiam, Sámuel, betegségbe esék. Szerettem ezt a gyermekemet felette nagy indulattal, úgy, hogy anyának gyermekéhez való nagyobb szeretetét kigondolni nem lehet; de szeretetem mindenkor Istenhez való felfohászkodással volt, hogy az én Istenem végye el énelőlem, minekelőtte a jó és gonosz között választást tudna tenni, s ne engedje, hogy e világgal megmocskolja lelkét.”

1722-ben ismét férjhez ment, a református széki Teleki József grófhoz, akiről feljegyezték, hogy jó gazda, családját, vallását tisztelő ember volt, akit Kata magához illő férjnek érzett, mert együtt, egy szívvel és szájjal tisztelhették az Istent. A Telekivel töltött időszak mégsem hozta el Katának az áhított nyugalmat, ekkor kezdődik el a Haller családdal való harc a gyermekei neveléséért, akiket hosszas küzdelem után el is vesznek tőle, s a továbbiakban lélekben is eltávolodnak édesanyjuktól. Később írja róluk Bethlen Kata:

A fiam, Haller Pál, mindeddig énhozzám elég engedelemmel kívánta magát alkalmaztatni. Azt el lehet hinni, minthogy gyermekségétől fogva arra tanították, hogy eretnek anyja vagyon, őtőle sem lehet az anyjához való tisztességet és engedelmet olyan tiszta szívvel véghezvinni, amint illendő volna; de akármi okból cselekedje ő, elég az nékem, ha engedelmességét mutatja.

De a leányom, Haller Borbála, mihelyt annyira nevekedett, hogy előttem csalárd szíve szerént hízelkedhetett, hátam megé pedig, ha miben alkalmatosságot kaphatott, vallásom és egyéb állapotomban megsérthetett, azt el nem múlatta. Mikor észrevette, hogy én tudom és neheztelek, rettenetes sírással és magát átkozódással eltagadta mindenkor. Mások előtt mesterségesen kívánta mutatni, mely nagy leányi szelídséggel szeret engemet, úgyannyira, hogy az ő lelke szüntelen való gyötrelemben légyen azon, hogy én reá neheztelek; ezt pedig mindenek előtt akivel beszélhetett, még az idegen nemzet előtt is, elhíresítette… Az én leányom pedig nem sajnálotta híresíteni azt, hogy én igen nehéz természetű vagyok, könnyen akármit elhiszek ellene. Voltanak is, akik az ő szavát elhívén, engemet okoztanak, bennem akarván inkább találni a fogyatkozást, mint benne.

Második házasságából három gyermeke születik, akiket hite szerint maga nevel nagy örömmel és reménységgel, hogy ezúttal Isten neki „állandó házat épített”. A legnagyobb, Zsigmond, szép, erős, okos és engedelmes gyermek volt, amolyan nem e világból való fajta, aki kilenc és fél évesen egy felnőtt érett hitével vált meg ettől a földi élettől, újabb sebet ejtve Bethlen Kata lelkén. Egy éven belül két kisebb gyermekét is eltemeti, Gábort hét-, Klárát kétévesen. 1733-ban meghal Teleki József is, örök keserűséget hagyva maga után.

Már én mindezeket mindennap nagy keserűséggel szemléltem: végre gyermekeim iránt való keserűségemet örömmel félretettem volna, csak az én uramnak életét nyerhettem volna meg; de az Istennek a’ sem tetszett; hanem fennjáró sínlődése után ötödnapi fekvése közt igen szép készülettel, mindvégig való szólással, énmellőlem elvevé, ki nem írható keserűségemre, Szebenben, 1732. esztendőben, Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül. Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig.

Teleki József halálát követően családja tagjai, akik addig szeretettel befogadták Bethlen Katát, minden erejükkel azon voltak, hogy vagyonrészét megszerezzék, s mivel erre törvényesen nem keríthettek sort, rágalmakkal keserítik életét. Így a harc az emberekkel nem akar megszűnni, igazából állandósul Bethlen Kata életében. Talán ez az egyik oka annak, hogy teljesen a szolgálat felé fordul: teljes erejével támogatja a református egyházat, diákokat taníttat, könyveket vásárol, maga köré gyűjtve olthévízi otthonába kora prédikátorait, teológusait, komoly hitbeli kérdéseket vitat meg. Özvegységének tizenegyedik esztendejében kezdte el írni Önéletrajzát, amelyből tudomást szerzünk életének, mindennapjainak fontos eseményeiről, de újra meg újra kiújuló magányáról is, amelyhez állandó lelki szorongás, háborgás társul, amelyet részben külső kényszer, részben szélsőséges természete miatt kell elszenvednie. Érdekes, hogyha írásai nem volnának, s nem ismernénk ezeket a lelki harcokat, akkor egy gyakorlatias, életrevaló, határozott asszonyt látnánk csupán, aki élénken vezeti birtoka ügyeit. Tudjuk róla, hogy kertészetet létesített, papírmalmot, üveghutát építtetett, mesterembereket foglalkoztatott, jobbágyai sorsát rendezte. Nem riadt meg a természeti csapásoktól, a jégverés, tűz, árvíz okozta kárt gyorsan és hatékonyan helyreállíttatta. Mivel maga sokat betegeskedett, orvost megszégyenítő tudást halmozott fel ezen e területen is, családtagjait, cselédjeit, jobbágyait maga gyógyítgatta.

Mindemellett jut ideje a református hit tudatos megszilárdítására a birtokaihoz tartozó településeken. Elsősorban az infrastruktúrát teremti meg: iskolákat, paplakot épít, megfelelő berendezésről gondoskodik. Olthévízen ő maga indítja el a gyülekezeti életet, 1737-ben egy kis fatemplomot épített, hogy az Isten tisztelete buzgósággal gyakoroltassék. Különös gondot fordít az iskolákra, amelyeket az egyház virágoskertjeinek nevez. Fenntartásukra sok pénzt ad, ő biztosítja az iskolamester bérét, tankönyveket vásárol: grammatikát, rudimentákat, katekéziseket, ábécéket, zsoltárokat, emellett kisebb ajándékokkal kedveskedik a gyermekeknek, hogy tanulásra buzdítsa őket. Célja nemcsak az írás és olvasás tanítása, hanem hogy az igaz hitet terjessze, és minél mélyebben a gyermeki lelkekbe vésse. Éppen ezért az oktatást személyesen felügyelte, hogy minden a bibliai tanítás szerint, ékesen és jó rendben menjen végbe.

1743–1749 között Bod Péter, a 18. század tudós papja az ő udvarában szolgált, ez nagy örömöt szerzett Bethlen Katának, akinek az udvara ez idő tájt igazi kulturális központ, amelyben a kor sok fontos személyisége megfordult. Köztudott, hogy jelentős könyvtára volt, összegyűjtött több mint 500 hungarikát, az előző két évszázad termékeit. A könyvtár többi darabja is tudatos gyűjtőről árulkodik. Könyveit a Nagyenyedi Református Kollégiumra hagyja, néhai férje, Teleki József példáját követve.

1759. július 29-én délelőtt 11 órakor halt meg Fogarason. Unokaöccse, a magyar reformátusok pártfogója, a Bécsben élő Teleki József a következőket írja nagynénjéről, amint halálhíre eljutott hozzá, s hadd legyen ez a mi végszavunk is: „Mindenféle virtusokkal felruházott alkotványa volt ez az asszonyság Istennek: kegyes volt minden mordság nélkül, mert szüntelen vidám ábrázatját még a nyavalya (értsd: betegség) sem könnyen változtatta meg, könyörülő és adakozó minden tettetés nélkül: nagy és a maga nemét fölülhaladó elméjű. Nem szükséges őtet sok szóval dicsérni, mert dicsérik őtet az ő cselekedetei mindenekelőtt. Tudják őtet minden rendbéli emberek, valakik ösmerték, de tudják még azok is, akik nem ösmerték, annyira példás vot az ő kegyessége. Egyszóval nem könnyen születik ezen már kimúlt férjfiúi természettel bírt asszony helyébe más Bethlen Kata”. 

*

„Maradék erőmmel folytatom is, amit oly nagy akarással elkezdettem, szánalmas kudarcok engem el nem rettentenek… Míg még lehet, míg még hallhatóak a szavaim… Nézd el nekem, ha nem vagyok olyan, amilyennek teszerinted lennem kellene… önmagamból kilépni én magam erejéből nem tudhatok… S ha segíteni is akarnál engemet ebben: emberek lelkét ki bármikor visszaveheted, kicserélni kicserélheted-e még életünkben?… Példázhatná-e az én szerény életem is, hogy az önmagát vállaló ember legyőzhetetlen?…” 

(Részlet Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájából) 

Dénes Katinka

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor