2019. március 24., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Huszonöt éve, augusztus végén temetésre gyűlt össze Erdély színésztársadalma. A főszínész utolsó útja volt ez az 1987-es nyárvége. Csorba András koporsója körül lehajtott fejjel, méltósággal adták meg a végső tisztességet az erdélyi magyar társulatok képviselői.

Csorba András az Aranyember című filmben Pécsi Ildikóval


Huszonöt éve, augusztus végén temetésre gyűlt össze Erdély színésztársadalma. A főszínész utolsó útja volt ez az 1987-es nyárvége. Csorba András koporsója körül lehajtott fejjel, méltósággal adták meg a végső tisztességet az erdélyi magyar társulatok képviselői. Országszerte dúlt a diktatúra legkegyetlenebb, elnyomó periódusa, mikor már a mindennapi lét volt a tét, mikorra egy-egy akadálymentes színházi bemutató is hősi tettnek bizonyult. Olyan korban, mikor a téboly volt az úr és a „fortélyos félelem uralkodott” zsúfolásig megtelt a marosvásárhelyi katolikus temető cinterme. Még a temetésen való részvétel is tiltakozásnak számított. Csorba András fájdalomtól elgyötört teste nyugodtan feküdt, túl minden porhoz ragadt cselekedeten. Mi, egyetemisták tágra nyílt szemmel, mély szomorúsággal szemléltük a történteket. Ott voltunk felnőtt életünk és pályánk kezdetén, mindenre elszántan és néztük Mesterünk, titkos bálványunk, vízszintes testét. Sokan szerettünk volna olyan „rendszeren kívülinek” lenni, mint amilyen András bácsi volt. Alapos, megfontolt, minden mondatnak súlyt adó személyiségről, legendákkal övezett énről álmodoztunk. Mert Ő olyan volt, akit követni lehetett. A színpaddal alázatos, a közéleti állapotokkal szemben kérlelhetetlen. Rektorként egyszer a Kultúrpalotában az egyetemi évnyitón szólalt fel, más egyetemek képviselőivel együtt. Mikor már mindenki mindent elmondott, megköszönve Ceauşescu elvtársnak azt is, hogy reggelente feljön a nap, megszólalt Csorba. Lassan megfontoltan beszélt, magyarázott az egyetemi életről, az értelmiség felelősségéről, a kommunista rendszer egyetlen „vívmánya” nélkül. Hatalmas sikert aratott. Olyanok is lelkesedve ünnepelték, akik sosem látták színészként. Szívműtétje után, pár hónapos hiányzás után, mikor megjelent az egyetemen a tanári kar, a műszak, az irodisták és a hallgatók kivonultak a folyosóra és percekig tapsolták, a puszta jelenlétét.

Akkor azt hittük, ilyen minden színész élete. Nem tudtuk, hogy az, akit egy kicsit megismertünk, az az utolsó bölény. Huszonöt éve halt meg, éppen hatvanadik születésnapján. Nyolcvanöt éves lenne. Ha élne, vajon mit szólna mindahhoz, ami mostanság történik velünk? Magamban sokszor felidézem, sokszor „beszélgetek” vele, mindig Ő győz. Jól is van ez így. Magunknak is úgy kell élnünk, cselekednünk, hogy a következő generáció azt mondja (legalább magában), hogy nekünk volt igazunk. Csorbának is igaza volt, mikor a diktatúra szorításában is, a maga útját választotta. Mikor nagygyűlés volt, az 1956-os forradalmat el kellett ítélni a színházban, ő tartózkodott. Lett is belőle ribillió, de maradt a helyén, sőt, igazgató is lett (nyilván nem a karakteres kiállása miatt). Vezetői titulusáról is önként mondott le. Ünnepségeken gondolatokat közvetített és nem jelszavakat szajkózott. Színészként önmagát adta. Nem bujkált szerepekben, nem rejtőzködött maszkok mögé. Így lett a színpadon minden szerep „csorbás. Sajnos, a film nagyon keveset adott meg neki, 1962-ben egy hatalmas főszerep az Aranyemberben, ahol Szabó Ernővel, Latinovitscsal, Gobbi Hildával, Pécsi Ildikóval, Béres Ilonával vette fel a versenyt, tegyük hozzá, sikeresen. Aztán hosszú-hosszú szünet. Ezt is méltósággal tűrte. Sajnos, közösségünknek a 25 év alatt nem sikerült méltó emléket állítania személyének. Nevét nem őrzi egyetlen utca, tér, dűlő. Monográfia sem jelent meg, amelyik vele foglalkozott volna. Hálátlan utókor vagyunk. Valószínűleg, ha valamelyik bárányfelhő mögül néz bennünket, ezt a gyarlóságunkat is felhúzott szemöldökkel és bölcs mosollyal nyugtázza. Azért ha lehet, mégis néha próbáljuk meg cselekedeteinket az ő életművén keresztül lemérni.