Bekkát egyetlen huszonévei elején járó fiatallal sem lehet összetéveszteni, azokkal legalábbis, akiket ismerek, semmiképpen. Sosincs rajta smink, és manikűrjét nem díszítik apró virágok, fiúsra nyírt haját pedig eszébe sem jut megfesteni.
– Én pont ennyi idősen kezdtem kísérletezni mindenféle árnyalattal, egyszer még kék tincseim is voltak, igaz, csak rövid ideig, a festék ugyanis nem volt esőálló – kezdtem egy laza vallomással a beszélgetést. Különös kiváltságnak éreztem, hogy gyerekkori barátnőm lányáról írhatok, annál is inkább, mivel tudtam róla, hogy keveseknek nyílik meg, és legtöbbször azt is megbánja.
– Engem hidegen hagynak a külsőségek – szögezte le Rebeka szigorúan, majd kicsit engedékenyebb hangon hozzátette: – Anya szerint ezért nem jártam eddig sikerrel az állásinterjúkon. Ő meg van győződve arról, hogy ha adnék magamra egy kicsit, már rég alkalmaztak volna valamelyik boltban vagy gyorsétkezdében. De én nem erre vágyom, és azt is tudom, hogy nem a kinézetem az akadály, hanem az, hogy nincs meg az érettségi oklevelem. Nekem most az a legfontosabb, hogy ezen a helyzeten változtassak. A román vizsga egyszerűen nem akar összejönni, a többiből már elsőre megkaptam az átmenőt. De idén csak sikerülnie kell, keményen rádolgoztam. Anyu a magántanárt is erőltette, de nem akartam, hogy egy csomó pénzt áldozzanak erre a szüleim. A tudat, hogy esetleg fölöslegesen, eredménytelenül költenek rám sok száz lejt, csak nagyobb nyomást helyezne rám, és ha bestresszelek, vesztett ügy az egész.
– Sosem ment jól neked a román? – kérdeztem.
– Sajnos nem, de mostanáig ez nem igazán érdekelt. Az iskolában, ahova első és második osztályban jártam, volt egy fiú, ha jól tudom, Dannak hívták, aki valamiért a kezdetektől kiszemelt magának, és igyekezett megkeseríteni minden napomat. Éppen a mi osztályunk mellett volt a tanterem, amelybe járt, így elkerülhetetlen volt vele a találkozás. Kezdetben csak grimaszokat vágott, amikor meglátott, aztán lökdösni is kezdett, és egyszer úgy elakasztott, hogy mindkét térdemről lejött a bőr. Fogalmam sincs, miért utált annyira, de a jelenléte elég volt ahhoz, hogy viszolyogjak mindentől, ami rá emlékeztet, így a román nyelvtől is. A tanítónőmnek nem mertem elmondani, hogy folyamatosan zaklatnak, de otthon anyuéknak kipakoltam.
– Hogy reagáltak?
– Először nem vették komolyan ezt az egészet, apu még azt is megkockáztatta, hogy biztosan tetszem annak a „legénykének”, azért nem akar békén hagyni. Anyu már empatikusabban reagált a gyötrődésemre, de azért részletesen elmesélte, hogy gyerekkorában őt is naponta megkergette egy osztálytárs, aki aztán évekkel később szerelmet vallott neki. Szóval nem igazán fogták fel a szüleim, hogy mi is megy bennem végbe hétfőtől péntekig reggel 8-tól délig. Érdekes módon a pszichoszomatikus tüneteim rendszerint hétvégén jelentkeztek, szombaton mindig gyomorgörcsre ébredtem. Így kezdett el anyu orvosi vizsgálatokra hordani, aminek nagyon örültem, azokon a napokon ugyanis nem volt iskola. Persze minden eredmény negatív lett, és a szüleim szépen megnyugodtak, hiszen „nincs baj, csak stresszes a gyerek”. Anyu, aki mindent és mindenkit a saját tükörképén keresztül lát, még azt is megállapította, hogy tőle örököltem a szorongásra hajlamos természetet. Nem tudom, mi történt volna, ha a kishúgom érkezése után nem döntik el a szüleim, hogy nagyobb lakásba költözzünk. A város egy egészen más övezetében találtak kedvező ajánlatot, megtörtént a csere, és én az új otthonnal együtt egy új tanintézetet is kaptam. Így véget ért a napi rémálom, és lassan megnyugodtam. A tanulás sem ment rosszul, kivéve a román nyelvet és irodalmat. Azt hiszem, kisdiákkorom első két évének az árnyéka a mai napig kísért, de a tavalyi sikertelen érettségi óta elkezdtem tudatosan megküzdeni vele.
– Van valami stratégiád erre? – kérdeztem.
– Nagy mozirajongó vagyok, és most elkezdtem híres és kevésbé híres román filmeket nézni a neten. Eddig a Mesék az aranykorból a kedvencem. Emellett utazásokról és egyéb érdekességekről szóló videókra is rákaptam, amelyeket jó fej román fiatalok készítenek. Úgy érzem, azzal, hogy egyre több pozitív impulzust adok magamnak, egyre befogadóbbá válok ezzel a nyelvvel szemben. Ha ez sem lesz elég az ötöshöz, esküszöm, feladom. Vagy beadom a derekam, és eljárok magánórákra. Vagy inkább mégsem – kacagta el magát Bekka beszélgetésünk alatt először.
– Ha sikerül a vizsgád, hogyan tovább? – firtattam.
– Egyszer sikerüljön, aztán meglátjuk. Szívesen tanulnék informatikusnak, azt hiszem, anyagilag ez az egyik legígéretesebb szakma, ráadásul nekem mindig jól mentek a reál tárgyak. Az egyetem alatt dolgozni is szeretnék, akár egy élelmiszerboltban vagy bárhol, hogy függetleníthessem magam a szüleimtől. De ez még mind a jövő zenéje. Egyelőre csak arra vágyom, hogy az érettségi eredmények kifüggesztésekor a kódszámommal kezdődő sor az „admis” szóval érjen véget. Onnan aztán zöld út nyílik mindenfele.
