2019. július 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Népújság napilap április másodiki számában egy érdekes írás jelent meg Egy érettségi tabló kálváriája címmel.

A szerző, Szilágyi Domokos a Marosvásárhelyi Tanítóképző Intézet 1948-ban végzett növendékei tablóképének kálváriáját meséli el. Az újság közölte a tablóképet is, amelyiken húsz tanár, két felügyelő és 48 érettségiző diák fényképe található.

A Marosvásárhelyen élő nővérem arra hívta fel a figyelmem, hogy gyanúja szerint a tanárok képei között az édesapánké is szerepel. Sajnos még nagyítóval sem tudtam elolvasni a nevet, de véleményem szerint is az ő fényképe szerepelt a tablón.

A szerkesztőség jóvoltából (Bodolai Gyöngyi közbenjárására) sikerült felvennem a kapcsolatot a legilletékesebbel, a volt diákkal, Szilágyi Domokossal.

Felhívtam telefonon, bemutatkoztam, és feltettem kérdésemet: volt-e Farkas Jenő nevű tanáruk? Az igenlő válaszra elmondtam, hogy édesapámról van szó.

Könnyen kitalálhatják, hány éves lehet most Sz. Domokos, ha 1948-ban végzett, ennek ellenére egy fiatalos, energikus hangot hallottam.

Egy hosszas, nagyon kedves, baráti beszélgetésre került sor, amelynek során elmesélte, hogy egyik kedvenc tanáruk volt, személyesen is nagyon közel érezte magát édesapánkhoz.

Részletesen kikérdezett mindenről velem és családommal kapcsolatban.

Feltette a kérdést: nincs-e Mártika nevű nővérem, mert ő ismeri, sőt még táncolt is vele egyszer, Maroshévízen. 

A nővérem, Lőrinczi Márta nyugalmazott tanárnő, miután húszéves (!!) korában elvégezte az egyetemet, román szakos tanárként a maroshévízi középiskolába kapott kihelyezést. Egy alkalommal, amikor Szilágyi Domokos főnökével Maroshévízen járt, betértek a vendéglőbe, s ott megpillantotta egy volt tanítványát, aki egy fiatal nővel ült egy asztalnál. Megtörténtek a bemutatkozások, s kiderült, hogy a fiatal nő székelykeresztúri. Domokos megkérdezte, véletlenül nem ismeri Farkas Jenőt, aki egyik legkedvesebb tanára volt, mire a válasz: hogyne, ő az édesapám.

 Ehhez tudni kell, hogy az 1947–48-as iskolai év volt az utolsó, amelyet szüleim Marosvásárhelyen töltöttek. Édesapánk először a református teológián szerzett diplomát, s csak később magyar–francia szakon.

Mint vallástanár, egyik főszervezője volt az IKE-mozgalomnak, nagy népszerűségnek örvendett, s ez gyanússá tette az éppen formálódó kommunista rendszer szemében.

A következő tanévben Székelykeresztúrra „száműzték”, ahol egyébként édesanyámmal együtt nagyon jól érezték magukat életük végéig.

Ott is nagyon népszerű volt a diákok körében, rengeteg időt töltött velük, édesanyánk kissé bosszúsan meg is jegyezte néha: „Diák őfelsége az első!”

Még egy érdekes történetről szeretnék említést tenni. Szüleinket gyakran meghívták Marosvásárhelyre, érettségi találkozókra.

Az 1970-es évek közepén a kereskedelmi iskola egyik találkozóján kiderült, hogy a végzettek között nagyon sok magas rangú köztisztviselő volt. Megkérdezték édesapámat, nem akar-e visszatérni Marosvásárhelyre. Neki nem nagyon volt kedve, de édesanyám szeretett volna visszatérni, ti. a rokonságunk nagy része itt élt.

Napok alatt marosvásárhelyi személyazonossági igazolványt (buletin) szereztek, annak ellenére, hogy „zárt” város volt, sőt azt is elintézték, hogy befizessék az éppen épülő tömbház egyik lakásának kezdőrészletét.

Néhány hónap múlva megkért édesapám, nézzük meg, milyen a lakás a Kövesdombon.

Megnéztük a harmadik emeleti lakást, mire édesapám: én ide nem jövök! Nem cserélte fel a keresztúri kertes házat a tömbházlakással, hiszen ideje legnagyobb részét a kertjében töltötte, amire nagyon büszke volt.

Néhány nap alatt sikerült „visszacsinálni” mindent: személyit, előleget.

Testvéreim (Márta és Jenő, budapesti nyugalmazott egyetemi tanár) nevében is köszönetet mondok Szilágyi Domokosnak, aki lehetővé tette ezt a „felfedezést” és emlékezést.


Farkas Miklós, Segesvár