2021. március 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Tünde már gyermekként jól ismerte a ,,jut is, marad is” bölcsességét. Egyetlen játszótársa sem tudta úgy beosztani a szülőktől kapott aprópénzt, mint a madárcsontú, szőke lány, akinek hétfőtől péntekig szinte a teljes ,,vagyona” megmaradt, úgy, hogy közben a nagy közös fagyizásokról, üdítőzésekről sem kellett lemondania. A csapatban ő volt az alig észrevehető, de hűségesen mindig jelen levő ,,elem”, aki napról napra ugyanazzal a titkos, csendes örömmel adta át magát a szabad együttlét pillanatainak. 

Megfontolt nyugalmából a későbbiekben sem tudta kibillenteni a gyorsan pörgő idő. Három évtizeddel a kislánykori barátnős ,,portyák” után is képes volt megőrizni ezt a – sokak számára érthetetlen, ezért zavaró – létállapotot. Mi több, a világjárvány hónapjai is úgy vonultak el fölötte, mint tűnékeny felhőminták a változó égbolton. Pedig élete legnehezebb időszakával kellett megbirkóznia, de ezt a harcot is feltűnésmentesen, szelíd méltósággal vívta meg. Beszélgetésünk elején sem vágott rögtön a dolgok közepébe, drámázás helyett ráérős derűvel rakosgatta elém az egymáshoz illeszkedő időkockákat. 

– Valamikor, óvodáskoromban kezdett érdekelni, mi mennyibe kerül, és amikor pár évvel később egyedül mehettem kenyeret, vizet, felvágottat vásárolni, mindig odafigyeltem arra, hogy az olcsóbb termékekből válasszak. A saját zsebpénzemmel sem bántam másként. Míg az együtt töltött nyarakon a barátnőim két-három tölcsérrel is kértek a sarki bolt előtt kapható fagylaltból, nekem elég volt egy, de azt olyan lassan, ráérősen kóstolgattam, hogy pont annyit tartott, mint a többieké. A takarékoskodás örömét otthonról hoztam, anyuék is pont ilyenek voltak, másként fel sem tudtak volna nevelni minket az öcsémmel a kevés jövedelmükből.

– Mesélj kicsit a tinédzserkorodról! – kértem.

– Az általános elvárásoktól eltérően az én igényeim nem növekedtek az éveim számával. Amíg a velem egykorú lányok drága butikokból öltözködtek, nekem tizenévesen is jó volt az édesanyám kötötte kutyamintás pulóver és a tőle örökölt, derékban kicsit átalakított szövetnadrág. Kilencedikes voltam, amikor rám köszöntött a turkálós időszak. Órákat töltöttünk a barátnőimmel a gombamód szaporodó használtruha-kereskedésekben, de ott sem kapott el a hév, nem vásároltam kilószámra a pár lejért kínált áruból. Csak akkor voltam bőkezűbb magammal, amikor mindent egy lejért adtak. Péntekenként volt ilyen lehetőség, olyankor mindig hosszú szoknyás és nagy kalapos vásárlók sorakoztak fel korán reggel a bolt előtt. A barátnőim szégyelltek volna közéjük állni, de engem nem zavart ez a társaság, mi több, ha valaki közülük beszélgetni akart velem, attól sem zárkóztam el. Sokan mondták – talán némileg ironikusan is –, hogy jogot kellene tanulnom az érettségi után, mert túlteng bennem az empátia és az igazságérzet, de nekem sohasem voltak ilyen álmaim. Kereskedelmi szakon végeztem a középiskolát, aztán – amíg az öcsém egyetemre ment – munkába álltam. Egy városközeli étteremben találtam munkát, még a ballagás utáni nyáron. Az első perctől megszerettem a ,,vendéglátózást”. Jólesett látni az emberek tekintetében a bizalmat, amivel a kedvességet és figyelmességet jutalmazták, nekem ez volt a legfőbb hajtóerő. Évekig dolgoztam azon a helyen, aztán adódott egy lehetőség külföldi munkára. Egy volt osztálytársam szólt, hogy megürült egy takarítói hely egy angliai szállodában, ahol ő is dolgozott, nem csatlakoznék-e hozzá. Anyukám akkoriban nagybeteg volt, a testvérem munkanélküli, kellett a pénz. Mivel sokkal nagyobb keresetet ígértek, mint amit a vendéglőben borravalóstól hazavihettem, nehéz szívvel, de igent mondtam az ajánlatra. Két évet húztam le kint. Mit mondjak, ez az időszak nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Amikor hazajöttem, már nem volt hely számomra a régi vendéglőben, így máshol próbáltam szerencsét. Több étteremben is dolgoztam, amíg hat évvel ezelőtt rá nem találtam az ideális munkahelyre. Egy sikertelen, mindössze másfél évig tartó házasság után ez volt számomra az egyetlen örömforrás. Szerettem az étterem hangulatát, a munkaközösséget, az odajáró törzsvendégeket. Amikor márciusban bezárt a hely, reméltem, hogy csak átmenetileg kell otthon maradnom, de a járványügyi helyzet alakulása ráébresztett arra, hogy ilyesmiről szó sincs. Amióta elvégeztem az iskolát, egy hónapig sem voltam munkanélküli, így eleinte lelkileg teljesen kikészültem. Csak feküdtem naphosszat az ágyban, és vártam, hogy jöjjön az alvásidő. Pár hétig tartott ez az állapot, aztán szép lassan kezdtem magamra találni. A takarékoskodásomnak köszönhetően anyagi gondjaim nem voltak, a félretett pénzemből futotta a napi kenyérre, tejre, hetente egyszer húsfé-lére. A számlákat is tudtam fizetni – ez nálunk mindig prioritás volt –, és ha elfogytak a háztartásban nélkülözhetetlen termékek, volt miből pótolni a hiányt. A pénztelenség így nem volt számomra kényszerítő erő, nem éreztem, hogy muszáj bármilyen munkát elvállalnom. Elfogadtam, hogy ennek az idő-szaknak nem az állandó tevékenykedésről kell szólnia, hanem arról, hogy kicsit közelebb kerüljek önmagamhoz és az életem korábbi, lezáratlan szakaszaihoz. Külső és belső leltárt készítettem, nemcsak a gyermekkori könyveimet, rajzaimat és egyéb kincseimet néztem át és rendszereztem, hanem a hozzájuk fűződő emlékeknek is szabad teret engedtem. Hónapokig lebegtem múlt és jelen határvonalán. Ebben az állapotban került a kezembe egy kék borítójú vonalas füzet. Az öcsém kiskamaszkori naplója volt, az a titkos iromány, amiért tiniként mindent tűvé tettem, persze, sikertelenül. Sejtelmem sincs, hogy került a szülői házból az én tömbházlakásomba, talán akkor ,,jött” velem, amikor anyu földi eltávozása után ,,örökbe fogadtam” a könyveit. Amikor rátaláltam az irkára, rövid tétovázás után olvasni kezdtem a tollal írt, fiúsan szálkás sorokat. A testvérem és köztem mindig viharos volt a viszony, már kiskorában is folyamatosan bosszantott, és ez a későbbiekben sem változott. Azt hittem, egyszerűen ki nem állhatja az engedelmes, szelíd természetemet, ezért tör rendszeresen borsot az orrom alá, de a naplója elárulta, hogy tulajdonképpen nagyon is felnézett rám, sokkal jobbnak, okosabbnak tartott magánál, és a kiállhatatlan stílusával ezt próbálta leplezni. Amint haladtam az olvasással, hihetetlen erővel simultak el bennem a múltbeli indulatok. Számomra az elmúlt évnek, mi több, a mögöttem lévő teljes időnek ez volt a legfontosabb tanítása.

– Elmondtad az öcsédnek, hogy megtaláltad a naplóját? – szólaltam meg a váratlanul beálló csendben.

– Nem volt még hozzá bátorságom. Évek óta Németországban él a családjával, régóta nem láttuk egymást ,,élőben”, de ha a nyáron megadatik a találkozás lehetősége, mindenképpen megteszem. Pár hete gyerekfelvigyázóként vállaltam munkát, egy óvodás és egy kisiskolás fiúcskával töltöm a délelőttjeimet. Néha mintha a testvérem megzabolázhatatlan, régi énjét látnám bennük. Ilyenkor, ahelyett, hogy ,,bekeményítenék”, mindig elönt a szeretet.