2020. március 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Több helyről is kaptunk figyelmeztetést, vigyázzunk ezekben a háborús időkben, mert lelketlen és gátlásoktól teljesen mentes szélhámosok, kihasználva fertőtlenítőszerek konjunktúráját, becsöngetnek idős emberek lakásába, és bombabiztos ellenszereket ajánlanak a fertőzés veszélyének elkerülésére. Arra is felhívják az idős emberek figyelmét, hogy ne dőljenek be ezeknek a csalóknak, álkereskedőknek, lélektől megfosztott kufároknak. Ne nyissanak ajtót, ne vásároljanak tőlük, ne higgyenek nekik.

A felhívás, figyelmeztetés az elővigyázatosságra mindenképpen indokolt, hiszen az alkalom szüli a tolvajt, tartja a közmondás. Nem túlságosan nagy bölcsesség, de telibe találó. Én persze azt kérdem, miért gondolják azt, hogy az öregek hiszékenyek, becsaphatók? Miért feltételezik róluk a vakságot vagy ostobaságot? Tapasztalatom szerint a szépkorúak sokkal inkább bezárkóznak. Otthon ülő típusok. Nem fogadják szívesen az újat, a szokatlant. A rutin, a megszokás, a kipróbált, a megunt, de biztos dolgok őrzői, katonái. Ők a valóságnak egy (nagyobb) szeletét ismerik, amely mögött múlt és tapasztalat áll. Ez a tapasztalat a kelet- és közép-európai ember legtöbbje számára nem éppen vidám, nem egyértelműen diadalmenet. Nem sajnálatra méltó, hiszen az, aki ezt a mai napot megéli, s hatvanöt-hetven-öt felett jár, az túlélő. Valamilyen szinten, egy bizonyos objektív értékskála szerint győztes. Na jó, a versenyben, egyéniben jó helyezést ért el. Ezért még nem osztanak érmet. Vigyázott magára, nem ment át a zebrán szétnézés nélkül, telefonálás vagy rádiózás közben.

Természetesen ez nem zárja ki a csalódásokat, bizalmatlanságot, nem zárja ki az óvatosságot a holnapért – a mai előttünk álló napért – való aggódást. Aggódás a családért, amely szétszóródva él egy vagy több országon belül, vagy inkább az öreg otthonán kívül, messze, esetleg kontinenseket kell átutazni – ha már/még lehet –, hogy találkozzon velük. Aggódás a hűtőszekrény és a kamra fel-feltöltendő tartalmáért, szorongás a kifizetendő számlákért, a részlettörlesztésért, a nyugdíjpostás egészségi állapotáért, a szomszédokért és egyáltalán a „jár-e még a posta, hozzák-e az újságot?” miatt. És mi van akkor, kérdik, ha elromlik a hűtőszekrény, leválik a villanykapcsoló, tönkremegy a villanyvasaló, bedöglik a mosógép, elkóborol a macska, kifogyott a 05-ös elem a hallókészülékből, befuccsol a tévé? Hívhatok szerelőt, ezermestert? Bejöhet hozzám a szomszéd, aki máskor olyan kedves volt, bár sohasem ismer meg a lépcsőházban, noha cirka húsz éve lakunk egy házban?

Az aggodalmak mellett az ismeretlen becsengetőt, a mézesmázast, a mesegyártót eleve ridegen, gyanúperrel fogadja a legtöbb idős az előszobai csengő hangszórója mellől, nem nyomja meg a beeresztős gombot. Nem dől be takarítónő, postás, csomagküldő szolgálat embereinek. Az igaziak hangját még megismeri. Inkább távbeszél a bejárati vasajtó előtt ácsorgóval. Hátha merényletre készül? Mi van, ha egész egyszerűen át akarja verni, ha palinak, lóvá, szamárrá tehetőnek gondolja jövendő áldozatát? Ismeretlenül, a felismerhetetlenségig arctalanul valamilyen nemzetközi csalingrádi szélhámiás pszichológia szabályai szerint. Lehet, hogy máshol/máskor/mással bejött a trükk, de ő (én) résen áll(ok). Bizalmatlanság – legyen ez a kulcsszó, mondja magának. Ő átlát a szitán stb... Hiszen hallott olyan esetekről, hogy felrohan egy bizalomgerjesztő fiatalember, aki elmondja, hogy az unokája (a szertelen, tékozló, imádnivaló csibész) Volvója lerobbant, kellene a kilences szerelőkulcs, ezer euró apróban, a néni arany nyaklánca, amit a család Mária Teréziától kapott a 15 éves háborúban, amikor Hadik Andrással elfoglalták volt Berlint, teccik tudni... Ilyenkor persze a néni azonnal ugrik, ad, adakozik, túlbuzog ahelyett, hogy megkérdezné, Nyugat-Berlint vagy Kelet-Berlint, ami persze nem mindegy, hiszen ő egy életen át erről a kétféle Berlinről hallott a Kossuth rádióban és a SZER-en.

Igen, az öregek nem ostobák, nem is hiszékenyebbek másoknál. Avagy semmi újnak nem szavaznak túl sok hitelt. Legalábbis azok, akiket már sokszor átvertek, megaláztak az állami szektor matadorjai, a kasszásnők, ellenőrök, ravasz fiskálisok, pénzügyiek, munkatársak, főnökök, piaci árusok, hivatalok. Nem, nem fogja beengedni, nem vásárol ismeretlen házalótól, reklámügynöktől csipmentes paprika-sprayt, egészségügyi szeszt, ami tulajdonképpen kékfestőktől lopott öblítővíz, nem vesz Pilátus-kendőt, varázsszappant és egyéb divatos védvacakot.

Kivár, olvas, varr, keresztrejtényt fejt, mos. Otthon ül, mert ezt mondták a tévében is, különben is, mióta nyugdíjas, barátai, barátnői meghaltak, a minden szombat esti kártyaparti széthullott, a templom kissé messze van, a tévé sokat vartyog, a bolt viszont közel, és a kijárási tilalom ellenére odáig csak elmegy, sorban áll másfél méteres távolságra az előtte topogótól, aki folyton telefonon beszél – neki is lenne kivel, de az efféle végső soron bizalmas dolog, majd otthonról –, bevásárol, személyesen ellenőriz minden árut, mert fő a bizalmatlanság. Lehet, hogy ez a hosszabb élet titka?