A 2 Vass hagyatéka…

…élményszerű esttel ajándékozta meg a Bernády Ház közönségét a március 5-i megnyitón. Nem a teljes hagyaték került az érdeklődők szeme elé, Vass Áron és Vass Albert munkái szétszóródva országban, világban, sok családi otthonban keltenek nosztalgiát, ahogy a mostani válogatott kép- és szoborgyűjtemény is teszi a marosvásárhelyi emlékkiállításon. De ennyi is elég a méltó emlékidézésre, az alkotói örökség értékeinek felmérésére. Sokan voltak ezen az emlékesten, azzá vált a kiállításnyitó, amely régóta várt baráti találkozónak is beillett, régi nagyenyedi vásárhelyiek, makfalviak, budapestiek, távolabbról érkezett székelyföldiek örültek egymásnak és a kiállított gazdag műfelhozatalnak. Ki gondolta volna 1929 májusában, amikor ez a két alkotó szintén együtt jelentkezett munkáival a helyi közönség előtt a Mestitz bútorüzletben, hogy közel egy évszázad múltán ismét közösen mutatják fel a városépítő polgármester nevét viselő központban művészetük gyökereit, koruk ihletadó arcait? Hogy így lett, az elsősorban a kezdeményező Horváth-Kovács Ádám kurátornak köszönhető, aki már hosszú ideje készült arra, hogy a két rég elhunyt rokon művész, a „Nagyenyed festőjeként” ismertté vált Vass Albert és a „székelyharisnyás szobrász”, a makfalvi Vass Áron munkásságát visszahozza a köztudatba. Felhívására számos művészetbarát kölcsönzött alkotást a tárlatra, köztük a Magyarországra elszármazott Székely László, illetve Makfalva különösen sokat. De minderről tudósításban szóltunk lapunkban. Most maradjunk a két életműnél, annak is a kiállítás tükrözte erényeinél. Illetve egy harmadik jelenlét is méltatandó: Vass Albert keramikus felesége, Székely Piroska alkotásaiból is látható két figyelmet érdemlő plasztika: a festő agyagba mintázott markáns portréja és egy olyan népi öltözetben pompázó színes kisszobor, amilyenből, aki csak tehette, szerzett legalább egyet a lakásába annak idején. 

Vass Albert (1896–1969) festménye, olaj- vagy pasztellképe, akvarellje pedig szintén számos lakás büszkeségeként került az otthonok falára Nagyenyeden. Majd az ottaniak szétrajzásával a világ más tájaira is. A festő maga ragaszkodott szeretett kisvárosához, ahol 1933-ban telepedett le, és hűséges polgáraként kitartóan alkotott haláláig. Úgy, hogy a nagybányai művésztelepen Thorma János irányításával tapasztaltakat, majd a párizsi Julian Akadémián, az olaszországi tanulmányutakon szerzett szakmai ismereteket a hely szelleméhez igazodva igyekezett kamatoztatni. Elvei, hitvallása szerint. Amikor a II. világháború utáni korszak, az egyre vadabb diktatúra a művészeket propagandistává akarta silányítani, ő visszavonult a nagy nyilvánosságtól, de festett, saját meggyőződéséhez igazodva. Korábban, amikor a dél-erdélyi magyar közösség sorsa megkívánta, hangadóként is érvényesítette tehetségét, tudását. Erről szintén helytálló kortársa, a helikonista Vita Zsigmond így írt: „Vass Albert művész volt, a Maros menti tájé, a napfényben csillogó őszi színek, a csendesen csobogó víz, a végtelenbe táguló alkonyi órák szerelmese. Tudtuk, hogy művész, és azt vártuk tőle, hogy Torockó életének gazdag színeit s az enyedi táj őszi ragyogását vigye be otthonainkba. És Vass Albert valóban fáradhatatlanul festett egy olyan korszakban is, amikor mindenki előre kiszabott feladatot kellett megoldjon. Ő akkor is megmaradt a maga útján. Az 1940-es években a dél-erdélyi irodalmi és sajtóélet is számíthatott az ő munkájára. Cikkeket írt és könyvet illusztrált, ha erre szükség volt. 1943-ban az Enyeden megjelent Dél-Erdélyi Magyar Írók Antológiájában Veress Pali című elbeszélésével szerepel. 1944-ben megnyeri az Arany János Társaság versenypályázatát Éjfél lehetett című versével. Ebben a vonagló háborús esztendőben, amikor a gyűlölködés és a gyanakvás leste mindenütt áldozatait, Enyeden egy költői lelkű művész élt, aki megsejtette a kicsírázó új életet. A vers gyorsan tűnő, változó képei festőre vallanak, olyan költőre, aki a háború utolsó évében a forrongások, elnémulások és elnémítások idején az életet merte hirdetni. Hangja alig jutott el azokhoz az olvasókhoz, akik akkoriban éppen erre vártak. És azután a kibontakozó irodalmi élet nem csábította a maga új problémakörével. A természetet és Enyed ősi falait festette meg, megnyugvást keresve egy nyugtalan korszakban…” 

Jellegzetes enyedi képeiből többet is szívesen láttunk volna ezen a kiállításon, a várról készült különleges hangulatú festményeit például, ez most nem jött össze. De Torockó és környéke, a csodás Székelykő, az alatta büszkén meghúzódó falu és a pompás népi öltözékét akkor még méltósággal őrző lakossága annál gazdagabban reprezentált a tárlaton. A Maros-part, Csombord, a Kőköz, a népélet is megnyerő színekben, érdekes kontrasztokban és harmóniákban ölt testet. Természetesen a Zazar partja és Nagybánya sem hiányzik, és az Olaszországot körülvevő vizek élménye is visszaköszön. Hadd, ne folytassuk, kellemesebb önállóan felfedezni a tárlat kínálatát. De arra mégis felhívom a figyelmet, hogy érdemes személyesen szembesülni a festő önarcképével. Felénk sugárzó tekintete sok mindent sugall.

Vass Áronról (1891–1979) két évvel ezelőtt hosszasabban írtunk a Maros Művészegyüttes székhelyén rendezett emlékkiállítása kapcsán. Akkor ott méretes fotókon idézték fel alkotásait. Ezúttal sok-sok munkájából harminc a maga valóságában nyújt meggyőző érvet arra, hogy a „makfalvi állatszobrász” emlékezetét így is érdemes megőrizni. A napokban elhunyt művészettörténész, Murádin Jenő írt ilyen címmel kismonográfiát róla évekkel ezelőtt. Erényeit, melyeket ez a közös kiállítás gazdagon szemléltet, sokan a naiv művészeti sajátosságok körébe sorolják. Bizonyára joggal. De a maga idejében a Kisküküllő menti fazekas faluban keményen dolgozó ifjú, aki a tehetségét autodidakta módon pallérozta mind tudatosabb módon, méltán váltotta ki a hivatásos művészek és az akkori élvonalbeli írók elismerését, megbecsülését. Tamási Áron, Gy. Szabó Béla és társaik nem akárkit karoltak fel akkoriban. És a bukaresti országos díjak sem véletlenül árasztották el a 30-as években Vass Áront. Ma a makfalvi falumúzeumban láthatók azok a medvék, bivalyok és más égetett agyagmunkák, feketére füstölt alkotások, amelyekre kezdetben a szovátai vásárokban figyelt fel a nagyközönség. Az állatszobrász jelző ezért is társulhatott a nevéhez, de kár lenne erre szűkíteni munkásságát a köztudatban. Vass Áron valós személyeket, történelmi személyiségeket is megörökített. Úgy, ahogy saját elképzeléseiben éltek, illetve ahogy a falusi közvélemény megőrizte emléküket. Kőrösi Csoma Sándor, Petőfi Sándor és a Vasszékely is ott látható a szobrai között. Mosolyt viszont az életképszerű plasztikák – a Járomfaragó székely, a Székely fazekas, az Üstfoltozó cigány, a Mesélő nagyapó, a Juhokat őrző pakulárfiú – csal az ajkakra. A babérokat azonban bizonyára a sokféleképp mókázó mackók és a remekbe szabott bivalyok viszik el. Erről áprilisig a Bernády Házban meg lehet bizonyosodni.