„Mi egy vérből valók vagyunk”, avagy a pici pocok esete a Boeing 747-essel

Ugye ismerik azt a történetet, hogy egyszer egy pici pocakos pocok pocakon pöckölt egy pici pocakos pockot, mire a pocakon pöckölt pici pocakos pocok pocakon pöckölte a pocakpöckölő pici pocakos pocok pici pockát?

Nos, ha most a pocakon pöckölt pici pocakos pocok helyére oda tetszenek képzelni egy focilabdát, s a pocakpöckölő kis pockot be tetszenek helyettesíteni egy focicsapattal – esetünkben, mondjuk, a PRESSinggel –, akkor, sejtés szintjén, máris pontos helyzetképet tetszenek kapni arról, hogy miként is szerepelt a MÚRE (Magyar Újság-írók Romániai Egyesülete) focicsapata a VIII. Székelyföldért Teremlabdarúgó-torna küzdelmein, amelyeknek idén ismét a magyarországi Diósd volt a helyszíne. 

Ötvennégy, plusz két kakukktojás

A torna célkitűzése változatlan: a Kárpát-medence magyarsága együvé tartozását erősíteni és Székelyföld autonómiatörekvéseit támogatni egy olyan rendezvénnyel, amely – maradandó sport- és közösségi élményével – a nemzet határokon átívelő újraegyesítését szolgálja. 2017-ben is barátságok szövődtek, s az emberi kapcsolatok sokszínűsége visszaigazolta azt a szervezői szándékot, hogy „ezer szálon kell összekötni a Kárpát-medence hálóját, a sport pedig a legkiválóbb eszköz erre”. 

A torna mottóját – „Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk” – 2017-ben Keresztes Ildikó énekelte el az ünnepélyes megnyitón, ahol mintegy 800 torokból zúgott teljes hangerővel a refrén, mert idén minden rekordot – így a részvételit is – megdöntött a december 9-10-ént megrendezett amatőr teremlabdarúgótorna. 

György-Mózes Árpád, a budapesti székhelyű Székelyföldért Társaság elnöke, a torna életre hívója (néhány éve társszervező a Nemzetstratégiai Intézet) a Népújságnak elmondta, hogy amíg 2012-ben alig 26 csapattal szervezték meg ugyanezt a tornát, addig 2015-ben már 40, 2016-ban 48, 2017-ben pedig már 56 csapatra duzzadt a résztvevők száma. Csupán Erdélyből 27 csapat érkezett, de nyolccal képviseltette magát Kárpátalja és 3-3-mal nevezett Felvidék meg Délvidék is. Az anyaországiak mindössze 13 együttessel szaladtak neki a küzdelmeknek, s idén első alkalommal volt két kakukktojás is. Lengyelországból érkezett két csapat, amelyek Diósdon hamar bizonyították, hogy: „Polak, Węgier, dwa bratanki/ I do szabli, i do szklanki...”, amit a furfangos székely atyafiak úgy magyarítottak, hogy: „Magyar, lengyel, két jó haver, együtt küzd, és együtt vedel”. Ám vedelés dolgában idén se ment el senki a falig, sportemberekről lévén szó, mindenki tudta, hogy az alkohol öl, butít, és... savakkal aldehideket képez. Így hát spontán „vegyészkedés”, mármint az a fajta, amikor kapaszkodás nélkül tudsz a padlón feküdni, legfennebb annyi volt, hogy lengyel barátaink nehogy azt a tévhírt vigyék haza, hogy a magyarok nemcsak a migránsokat, de már a bort (jó, na, a szilvóriumot) sem szeretik. 

Hogyan lett az idő munkanélküli

Küzdelem viszont az volt. 

A szervezők több mint 700 résztvevőt jelentettek be, ami irgalmatlanul nagy szám egy amatőr teremlabdarúgó-tornának, annyira, hogy időnként a kaja hamarább elfogyott, mint hogy mindenkinek jutott volna belőle. De hála az életmentő kőművesflekkennek, senki sem halt éhen, legfennebb a koleszterinszintje iramodott lift nélkül magasabb szférákba. Ám ezt könnyedén le lehetett dolgozni, mert végigküzdeni a mérkőzéseket idén sem volt sétagalopp, pláne nem a PRESSingnek, amely úgy döntött, hogy idén a néhány veterán játékosával a fiatalabbak közé iratkozik. Szóval, azzal a halált megvető elszántsággal, amellyel egy vadászgéppilóta alagútban is katapultál, a 18 év felettiek korosztályába neveztünk, ám hamar megtapasztaltuk, hogy könnyű a bolhából elefántot csinálni, viszont sokkal nehezebb etetni. 

Sok választásunk azonban nem volt, mert a 40 év alattiak kategóriájában a csapat százhetvennégy-ötöde nem fért volna bele, a 40 év fölöttiek közt viszont a másik százhetvennégyötöd nem vehetett volna részt a mérkőzéseken. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a szövet s égi kapitánynak, Szucher Ervinnek minden haja szála kihullott, hiszen elkerülhetetlen volt számára az az állapot, amelyet az orvosi diagnosztika úgy ír le, hogy üvöltve ébredsz, mert azt álmodtad, hogy a titkárnő az őrület határát súrolja, aztán rájössz, hogy nem is aludtál. Igen, a stresszről beszélek, amiért a csapatnak sem kellett hosszan szomszédolni, ám erőt merítettünk csapatindulónkból („Pályára lépünk mi bárki ellen,/ Erős minálunk a csapatszellem”), és az első mérkőzésünkön az idő is nekünk dolgozott (2-0-ra nyertünk), de aztán hamar munkanélküli lett, mert a következő meccseket sorra veszítettük el. 

Hiába játszottunk öttagú védőnégyest, és hiába vetettük be minden tánctudásunkat a bachatától az electric boogin át a west coast wingig (ugye, Csuti meg Szili), semmi sem jött össze, leginkább a győzelem nem. 

Enyhe túlzással akár azt is mondhatnám, hogy ez volt nekünk a labdarúgás Mohácsa, de hát nincs szándékomban történelmi léptékű krokodilkönnyekkel telesírni ezt a tudósítást (a siránkozás amúgy is rontja a sírás hitelét), inkább férfiasan beismerem: ezúttal mi kötöttünk rossz vásárt, Boeing 747-est vettünk egy tasak ingyenmogyoróért, vagy ha úgy tetszik, kakas alatt kerestünk tojást, de csak olyan gilisztaszerű, vékony görbe gumókat leltünk. Sportnyelven ez annyit jelent, hogy a PRESSing idén a csoportküzdelmekből sem jutott tovább, pedig két évvel ezelőtt az ideinél jóval fapadosabb felállásban bronzérmes lett. 

De hol van már a tavalyi hó?! Pláne a tavalyelőtti!

Ronaldo is megirigyelte volna

Ám ezúttal nem, nem keresem a kákán is a csomót (mert még meglelem!), inkább leszek diplomata (tudják, az, aki úgy küld el a fenébe, hogy szinte várod, hogy indulhass), és maradok a pici pocakos pocok pocakon pöckölésének sokatmondó példázatánál, mert jól tudom, hogy az egér világnézetét a macskától való távolsága határozza meg, és én még néhány évig szeretném a csapatot a kispadon erősíteni. Annál is inkább, mivel csak a Nemzeti Banknak meg a PRESSingnek van aranytartaléka, amihez a bankok is csak végszükségletben nyúlnak, de Diósdon a PRESSingre ilyen idők jártak...

És bizony, az aranytartaléknak is pályára kellett lépnie, bevallom, amikor a szövet s égi beintette ezt a cserét, hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egy váratlan nukleáris háború elrontja az egész napodat, de ha menni kell, hát menni kell, s a magam hatvankét évével úgy pattantam a tizen- meg huszonéves szöcskék közé, mint Toldi, amikor malomkővel a világmindenségben akart új rendet vágni. Nos, az új világrend teremtése nekem sem jött össze, s bár a labdával sok közvetlen konfliktusom nem adódott, azért, amikor leszálltam a pályáról, az ifjú titánok gyülekezete (és itt az ellenfelet nevesítettem, akik végül kupagyőztesek is lettek), meg a mélyen tisztelt publikum (bírókkal súlyosbítva) nem föltétlen a teljesítményemet, hanem inkább a bátorságomat, hogy az ifik ellen volt merszem pályára állni, olyan vastapssal jutalmazta, hogy azt az idei aranylabdás Cristiano Ronaldo is megirigyelte volna. Köszönet, fiúk! De erre a pocakos pocok esete nem ad felmentést. Viszont az sem igaz, hogy a tornán a csapat végig rosszul játszott volna. Nem. Sőt. Időnként jó játékkal véreztünk el a csatamezőn, mert ahogy alapigazság az, hogy az óceánban több repülőgép található, mint tengeralattjáró az égen, az is tény, hogy meg-megcsillantott jó játékunk ellenére Fortuna istenasszony idén úgy döntött, hogy nem áll mellénk. Sebaj, jövőre majd tőle is revansot veszünk!

Az öregember nem vénember

Végezetül, de nem utolsósorban hadd mondjam el azt is, hogy az Autonómia Kupát Kárpátalja nyerte, az ócsai Székelykapu BT. meg a kerepesi Székelykör csapata előtt.

S ha a PRESSing idén nem is hozott Marosvásárhelyre serleget, megtette azt helyette két másik csapat: a Nemzeti Összetartozás Kupa küzdelmeiben az F.R. Ady Marosvásárhely a harmadik helyen végzett, jelesül bizonyítva, hogy öregember nem vénember, a 2017-es Székelyföldért Kupát a Marosvásárhelyi Öregfiúk nyerték (lásd másik beszámolónkat – a szerk.)! Mindkét csapatot illesse a győzteseknek kijáró méltó, nyilvános elismerés. Szép volt, fiúk. Jövőre mi következünk!