hétfő, április 23, 2018

Sükösd Ferenc újra köztünk

Gegesi ház

A marosvásárhelyi művészeti élet felfutásának hőskorát, a múlt század hatvanas éveit idézi fel Sükösd Ferenc január 12-én nyílt emlékkiállítása a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében. És újra visszahoz a helyi köztudatba egy olyan értékes életművet, amely a festő korai halála miatt bizony eléggé feledésbe merült. „Az alsósófalvi kőtörők közösségéből kiragadott Sükösd, a Kultúrpalota padlásteréből kiképzett toronyműterem hajdani lakója s a Képtár egykori őre”, ahogy Banner Zoltán művészettörténész nevezte az erdélyi művészetről írt könyvében, 39 évesen hunyt el 1972-ben. Tragédia okozta halálát, néhányan azok közül, akikkel együtt indult a művészet göröngyös útjain, ma is élnek, alkotnak. Neki kevés idő adatott, hogy pályáját kiteljesítse, kiérlelje, de sikerült. Erről a múzeum szervezte mostani tárlaton is meggyőződhetünk, s megbizonyosodhattak róla az eltelt hetekben mindazok, akik Sepsiszentgyörgyön az EMŰK rendezésében láthatták az anyagot, amelyről katalógust is megjelentettek. Abban, akárcsak a szentgyörgyi tárlatnyitón, a festőművészt és jellegzetes alkotásait Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta, elemezte.

„Közeli barátai és pályatársai rá emlékezve gyakran alkati fegyelmezettségét hozták fel, ami azonban nagyfokú lelki fűtöttséget, a képeken is nyomot hagyó belső izzást leplezett” – írja róla a budapesti művészettörténész. A Múzsában az utóbbi időben inkább képtári munkássága kapcsán emlegettük a nevét akkor, amikor a Vida Árpád-album előkészületei zajlottak. A szintén korán, 1915-ben 31 éves korában elhunyt nagy tehetség életmű-kiállítását ő rendezte 1970-ben, és az akkori átfogó katalógus is elsősorban az ő kitartásának köszönhető. Különös jelenség merülhet fel bennünk az említett életkorok kapcsán: a XIX. századtól napjainkig Marosvásárhely művészettörténetében kirajzolódik egy olyan vonulat, amelyet az időnap előtt eltávozott kivételes talentumok határoznak meg. Dósa Géza 25, Vida 31, Sükösd 39, Nyilka Róbert 40, Krafft László és Vass Tamás 46, Kulcsár Béla 47, Nagy Pál 50, Molnár Dénes 53 éves volt, amikor a halál érte, és még folytathatnánk a felsorolást Ady Józseffel (41), Erdei György Zoltánnal (41), Székely Miklóssal (45), Irsai Zsolttal (54), Szabó Zoltán Judókával (61) és másokkal a későbbiek közül. Mennyi mindent alkothattak volna még, ha további évtizedek adattak volna számukra! Sükösd Ferenccel olyan tekintetben is igazságtalan volt a sors, hogy rövid élete egy megkötésekkel teli, kegyetlen korban zajlott le. Így is igazán maradandót tudott teremteni. A múzeumi galériában ezen is elgondolkozhatunk, miközben persze elámulunk a festészetén, és hagyjuk magunkat bevonni a „csak rá jellemző színskála képi világának bartóki zengésű alaphangjai: a sófehér, bivalyfekete, kézvörös, árnyékkék, keselyűsárga és a legfontosabb: a Sükösd-zöld” (Szücs György) lélekerősítő harmóniájába, amelybe a festő olykor nyugtalanító disszonanciát is közbeiktat. Belülről fakadt ez nála. Nem csak visszafogottság és fegyelem uralta festészetét. „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog” – olvashatjuk az önvallomást egyik feljegyzésében. Nyilván az írásbeli megnyilatkozás ritkább nála. Ars poeticának ott vannak a festmények, beszédes olvasatok a „kemény realista humánum” (Szécsi András) jegyében. Erről Szücs többek között így fogalmaz: „Amit jelképesnek olvasunk, az maga az élet: a kőtömbről vissza-visszapattanó kalapács ütemes hangja mögött mindennapi viaskodása az anyaggal, az izmokat estére elnehezítő, könyörtelenül nehéz munka realitása húzódott meg. A tapasztalati örökség predesztinál: a művész minden képét látszólag súlyos matéria borítja, ami megjelenítésben szűkszavú, balladás hangvételt eredményez, miközben csupán képzeletünk szövi elmesélhető történetté a képek által közvetített látványt (Cantata profana)… A világ töredékeire, a hétköznapi élethelyzetekre mint lehetséges képtémára tekintő, fürkésző kíváncsiság és a magas szintű szakmai tudás inspiráló kettőssége Sükösd Ferenc életművében is tetten érhető. A magyar művészettörténetben leginkább Nagy Istvánhoz köthető az a reduktív hozzáállás, amely a lényeges formai elemeket összeválogatva a tájképeknél sommázó kompozíciók-

hoz, a portréknál drámai lélekbelátáshoz vezetett… Némely képeken emberi figurák, sok esetben konkrét családtagok bukkannak fel, máskor csupán a hiányukat érzékeljük egy ottfelejtett, kék festőkabát láttán (Műteremhangulat). Minden motívum ténylegesen tapintható, egyszersmind elvonatkoztatott, időtlen, nem evilági dimenziókat sejtet. A sóvidéki gyermekkorból ismert állatok mozdulatai a művész stilizáló szándéka ellenére pontosak, mégis a jelenet egy pillanata alatt a meg nem verselt balladák, az el nem mesélt mítoszok tartományába hurcolnak minket (Viadal). Önálló sorozatot képeznek a Kultúrpalota egyik folyosójából elrekesztett műtermének képkivágatai. A szikár megfogalmazás, a művész szinte rejtőzködő jelenléte, a kenyércsendélet szociális üzenete, a háztetőn fészkelő fekete madarak sejtelmessége, a visszafogott pasztellszínek használata a Derkovits-hagyomány felfedezésére utalnak, melynek különféle rétegei Nagy Albert, Nagy Pál vagy Simon Endre művészetében is felfejthetők. Sükösdnél az enteriőröket ablakkeretek, festmények, ajtónyílások, falsíkok kontúrozzák. A műterem falai mindig ferdék, néha az a benyomásunk, hogy ránk dől az egész konstrukció: itt jelentkezik árulkodóan a felfokozott lelki töltet.” És még mennyi mindenre hívják fel figyelmünket a szemünk elől hosszú időre eltűnt képei! Sükösd Ferenc hazaérkezett. Fogadjuk tárt lélekkel.