Mi fér bele húsz évbe?

Könnyek és mosolyok, ma is eleven emlékek felidézése, feledésbe merült epizódok előcsalogatása, sikerek és bukások, utak és útvesztők – szinte páratlan fordulatokban és sikerekben gazdag művészpályák és mellékvágányokon tovább futó, de érdekes életek, sok kis gyönyörű, egészségesen cseperedő gyerek, családalapítások és kudarcos próbálkozások, szétszóródás a világban és hűséges megmaradások: sorolni sem lehet, hogy a színművészeti egyetem egyik legendás, markáns egyéniségeket magába foglaló, máig eleven emlékű produkciókkal, színháztörténeti súllyal pályára robbanó, 1997-ben végzett évfolyamának húsz évét akár csak megközelítő teljességében és bonyolultságában felmutathassuk

Tizenketten voltak kezdetben, hat fiú és hat lány. Már a felvételit megelőző egy hétig tartó intenzív műhelymunka során látszott, hogy nem akármilyen csapat indulhat ősszel útjára. Ezt igazolja az a páratlan feszültséggel teli, a bejutást eldöntő maratoni értekezlet, melynek során a négy biztos bejutó lány mellé a szintén igen esélyes következő négyből a bizottság délután öttől közel éjfélig tartó vita során döntötte el, ki legyen a négy mellett a két befutó. Az éjjel 1-kor kifüggesztett végeredményt a főtérig harsogó üdvrivalgás fogadta, alaposan felverve a békésen szunnyadó Köteles Sámuel utcai lakókat álmukból.

Két hatos csoport (három-három lány, illetve fiú) kezdett ősszel. Az A csoport tanára Tarr László, a B csoporté Farkas Ibolya lett, a két csoport közös munkáit alulírott osztályvezetőként irányította. A húszéves találkozón sajnos Tarr László már nem vehetett részt, de ott volt Béres András, a magyar tagozat akkori vezetője. A tizenkettőből öt hallgató tudott jelen lenni. A hat lányból kettő pályamódosulás révén Olaszországban, illetve Spanyolországban él, Kovács Ágnes tragikus halálára megrendülten emlékeztünk. Simon Andrea családi nehézségek miatt nem tudott eljönni Budapestről. Jelen volt a szintén Budapesten élő Wagner Fazakas Júlia és Gyergyószentmiklósról Bartha Boróka. A fiúk közül jelen volt a Miskolci Nemzeti Színház vezérigazgatójaként igen sikeresen működő Béres Attila, a sikeres tévésztárrá fejlődő Domokos László és a szabadúszóként Magyarországon élő Kátai István. Bocskor Lóránt és Győry András pályát módosított, elfoglaltságuk miatt nem lehettek jelen. Viola Gábor a Kolozsvári Állami Magyar Színház jelentős művészeként nem tudott eljönni, mert az utolsó pillanatban a találkozó napjára próbát írt ki számára a színház vezetősége.

Próbáljuk tömören felidézni az évfolyam eseményekben kivételesen gazdag pályafutását. Már az első évet záró színészmesterség anyagából a Sütő István vásárhelyi költő Nagy családi album című versciklusából készült drámai kollázst mutatták be a főiskolások off-programjában, Kisvárdán, ahol a politikai töltet intenzitása váltott ki vitát, mert a külhoniak nem fogták fel, hogy az évfolyam hallgatóinak lelkében még ott vannak a ’89-es decemberi és a ’90-es fekete márciusi események nem teljesen begyógyult sebei. Az évfolyam mindkét csoportja hatalmas volumenű munkát végzett a két neves színésztanár irányításával. Izgalmas dramatizálások, darabrészletek sokasága került színpadra a kortárs és a klasszikus világ-, illetve a magyar irodalomból. Az improvizáció nagy szerepet játszott az osztály műsorában, valós élethelyzeteket alapos megfigyelés és dokumentáció alapján vittek színre nagy sikerrel. Folytatódtak a külső szereplések. Az árkosi kultúrközpont nyári Shakespeare-műhelyében a Szentivánéji álom mesterembereinek egyik jelenetét adták elő az erdőben, melyet a szakma jelen lévő képviselői a rendezvény csúcsteljesítményeként értékeltek. Ennek a lányok beépítésével történt egész estét betöltő kísérleti jellegű folytatásával az évfolyam két nagyszabású budapesti fesztiválon (az ottani intézet Shakespeare-fesztiválján és a Szkéné Színház által IMTT címen rendezett, a színpadi mozgáselemek felhasználására fókuszáló rendezvényén). Ugyancsak a harmadév utáni nyári szünetben az évfolyam a zalaegerszegi Reflex Alapítvány rendezésében egy hónapos nyári gyakorlaton vett részt, ahol tizennyolc alkalommal különböző szabadtéri játszóhelyeken, utcán, kastélyok udvarán, borfesztiválon stb. mutatta be Vásári komédiák című összeállítását, majd a Hencz József tanár úr zenéjével feldúsított egyik Ionesco-művet Váradon, egy Rejtő Jenő-előadást pedig németországi turnén vittek közönség elé.

Ilven gazdag tapasztalatok után következett a – mai napig az egyik legjelentősebb – negyedéves vizsgaelőadások évadja a Stúdió Színházban. Az osztály négy szereposztásban ötvenkétszer vitte színre a My Fair Lady című világhírű musicalt (melyet több városba is elvitt az intézet). A páratlan sikerű előadást meghívták fesztiválzáró díszelőadásnak a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Találkozójára. Ezt követően, több mint harminc év után ismét teljes értékű Shakespeare-előadás, a Szeget szeggel került színre a Stúdióban, a budapesti testvérintézettel közreműködve (onnét jött a rendező és a díszlettervező). Az előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség, és szép sikert aratott. A harmadik bemutató egy különleges Csehov-átdolgozás volt Magyar három nővér címmel. A Nagy András-féle átdolgozást erdélyi környezetbe helyező előadás a színművészeti intézetek által bemutatott, a végzős évfolyamok hallgatóinak megismertetését és népszerűsítését célzó reprezentatív előadások GATA elnevezésű fesztiválján a legmagasabb elismerésben részesült. Tehát az osztály előadásai több mint száz alkalommal kerültek közönség elé az erdélyi magyar színházakban, Bukarestben, Budapesten és tucatnyi nyugat-magyarországi játszóhelyen, valamint Németországban és több külföldi és hazai fesztiválon is szerepeltek. Ez a teljesítmény mind a mai napig szinte egyedülálló a marosvásárhelyi intézet történetében.

Mindezek után nem csoda, hogy az osztály végzőseit a helyi Nemzeti Színháznak a társulat megújulására és felfrissítésére törekvő vezetősége csoportosan leszerződtette, és az 1997/98-as évadtól kezdődően jelentős előadásokat épített rájuk, melyekkel az intézmény fontos szakmai sikereket ért el. Többek közt a Chioggiai csetepaté, A tavasz ébredése, a Szentivánéji álom, a Tündérlaki lányok és más előadások révén a színház repertoárja, stílusa és szakmai megítélése is jelentősen módosult, a színház által meghívott vendégrendezők friss szellemet hoztak, a közönség a Stúdióban már megismert és megszeretett fiatal színészeket meleg fogadtatásban része- sítette. 

Az új évszázad újabb kihívást jelentett az osztály tagjainak. Az eredményes együttműködések hozamaként Novák Eszter rendező az osztály tagjait a budapesti Honvéd Színházhoz szerződtette (Bartha Boróka maradt Erdélyben). Ettől kezdve tevékenységük kevésbé volt követhető számunkra, de a mostani találkozón elmondták, hogy jó néhány mozgalmas és tartalmas évet értek meg a Honvédnál, rengeteget játszottak szerte az országban és Budapesten. A Honvéd Színház kereteinek beszűkülése után különböző utakra indultak, véget ért közös életük. Pályájuk módosulásai változatos élethelyzeteket eredményeztek sorsuk alakulásában. Erre nincs lehetőség részletesen kitérni. A találkozón elmondták, hogy többnyire eljutottak egy bizonyos megállapodottságig, de egy-két könnyesebb vallomásban felcsillant a főiskolai évek emléke, érezhető volt bizonyos nosztalgikusság. Az egyetemi életükről hordozott emlékeikről, tapasztalataikról mindnyájan meghatottan beszéltek, és a könnyek mellett sokkal inkább a vidámság oldalára billent a mérleg. Akár az „osztályfőnöki óra” alatt felidézett emlékek, akár az életpályák felvázolása mind az őszinte kitárulkozás jegyében zajlottak, és ritka szép pillanatokkal ajándékozták meg mind a tanárokat, mind az alma materbe visszalátogató nebulókat. A tóparti vendéglőben zajló bankett során pedig teljes „pompájában” tért vissza az egyetemi évek hangulata, mert ez az osztály híres volt a játékosságáról, humoráról is. Mintha nem telt volna el két évtized – éreztük (éreztem) egy adott pillanatban. Csak az elválás után támadt rám egy bizonyos fajta szomorúság: talán jobb lett volna, ha továbbra is itt lennének velünk, köztünk, színpadjainkon ezek a tehetséges és értékes emberek. De aztán bevallottam magamnak, hogy ez talán a tanár önzése kissé, aki jobban szeretné látni munkája gyümölcsét, volt „gyermekei” gyönyörű futását a csúcsok felé. De bocsássák meg nekem ők is és mindenki ezt buta kis önzést. Mert az élet így megyen…

Tanítványaink iránt soha nem múló szeretettel (s ezt gondolom, minden tanárkollégám nevében is mondhatom): 

Kovács Levente „osztályfőnök”