hétfő, április 23, 2018

Kányádi Sándor: Arany János kalapja

Gergely István plakettje - Fotó: Nagy Tibor

Valami nagy megilletődöttség

szokott erőt venni rajtam,

valahányszor ott járok a szalontai

Arany János-múzeumban.

 

Már maga a Csonkatorony

iránt való tiszteletem

akkora, hogy jó félnapi

izgalomnak elég nekem.

 

S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam

mégis fejem, ma sem tudom...

Megírom, de az az öreg múzeum-őr

azért meg ne haragudjon.

 

Böngészgettem a megsárgult

emlékek közt áhitattal.

De sokszor pirított reám

már eddig is az a nehány

üveggel borított asztal.

 

De most...

(talán mert csak magam voltam)

minden elfogódottságtól

egészen megszabadultam.

 

Úgy járkáltam, mint valami,

engedtessék e szó: rokon.

S derültem a bécsiesen fogalmazott

finom báli meghívókon.

 

Vajon ment-e el a bálba,

s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,

ékkövekkel cicomázva ment-e véle

a jó tekintetes asszony?

 

S hogy érezhette ott magát

a sok fényes udvaronc közt,

ő, aki még valamikor

cédulát írt Csegi Mihály

hátulsó jobb lábra kesely,

fekete mén-csikajáról?

 

Ott az írás a többi közt,

megfakult már – negyvenhétből datálódik.

Olyan gonddal s szép magyarul

írta azt is, mint a Toldit.

 

Erről az jutott eszembe,

be megtisztulna a líra:

egyik-másik kollégám ha versek helyett

marhacédulákat írna.

 

Tudom, nem volt illedelmes

e gondolat s helyhez méltó.

De, amint már említettem, lehullt rólam

akkor minden illem-béklyó.

 

Szinte ugráltam a lépcsőn,

önmagammal kötekedve.

Nőttön-nőtt a kedvem s véle

bátorságom emeletről emeletre.

 

S hogy fölértem legfölülre,

hol a bútorai élnek,

alig tudtam ellenállni

egy kísértő párnás széknek.

 

S ott a fogas, s a fogason a kalapja!

Molyrágta és por porosul karimáján.

Ekkor biztatni kezdett az ördög:

Mi lenne, ha fölpróbálnám?

 

Föl kellene próbálni... föl! 

„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha...

Én istenem, de jó lenne,

ha ez a kalap találna.

 

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.

Nagy volt, szörnyen nagy és örök.

Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:

No de sebaj, belenövök.

 

1955