A harangozók álma

Aszfaltút kanyarog, két oldalán áthatolhatatlan bozót, amelyen csak néha lehet átlátni. A nyári hőségben olvadozik a mező is. A domboldalon legelő tehenek egy közeli lombos fa árnyékába húzódnak. Véget ér az aszfalt. A köves úton porfelhő kísér minden arra járót. A semmiből előbukkan a helységnévtábla. Nyomát. A völgy vonulatát követve újra aszfaltszőnyeg következik, amely nemsokára kettéválva átölel két templomot. Mellette az egyik udvar mélyén egy új ház előtti teraszon műanyag asztalok. Sörösládák halmaza sejteti: ez a kocsma. A falu központjába értem. Kihalt, mozdulatlan minden, csak egy csaholó kutya veri fel a csendet. Szinte összeér a két templom fala, és a harangtornyok is mintha ikrek lennének. Az egyiken látszik, régebbi, már a mohás zsindely is hézagos, a másik újabb, bádoglemez borítja, de mindkettő stílusa hasonló. A régebbi templomhoz folyosószerű bejárat vezet. Olyan alacsony, hogy a belépőt alázatra kényszeríti. Bámészkodom, mérlegelem, hogyan lehetne bemenni, amikor valahonnan a semmiből megszólít egy baseballsapkás férfi. 

– Be akar menni, érdekli a templomunk? Sokan jönnek, autóbusszal. Beengedjük őket, mert szeretjük a vendégeket. 

Járása bizonytalan, akadozik a beszéde, s mielőtt bármit is szólnék, kinyitja a kaput. Belépünk. A templom bejárata fölött kőtábla, amelyen cirkalmas betűkkel ez áll: A jószívű adakozókat szereti az Isten. 

– Ez már nincs így – mondja vendéglátóm, s rám bízza, döntsem el, hogy ma nincsen jószívű adakozó, vagy az Isten nem szereti népét. S közben a gerenda mögé nyúl. 

– Itt szoktuk tartani a kulcsot, de már nem találom. Én voltam évtizedekig a harangozó, de már nem bírom, a barátomra bíztam ezt a feladatot. Ő harangozott a reformátusoknak is, megkértem, szólaltassa meg az unitáriusok harangját is. Nála van a kulcs. 

Autóba ülünk, és a falu egyik zsákutcájába hajtunk, majdnem a cigánysorig. Az egyik háznál megállunk. Kutya jelzi, hogy idegenek közelednek, majd kilép egy középkorú férfi. 

– A barátom, az új harangozó – mutatja be a korábbi, s máris előkerül a kulcs, és megyünk. Közben megmutatják az udvaron levő épület ablakát. 

– Betörték a cigányok, nem férnek a bőrükben, nem jó ez így – mondják. 

Aztán visszamegyünk a templomhoz. Belépünk. A karzat olyan alacsony, hogy az évszázados gerendákat kerülni kell a fejnek. A padok keskenyek, több száz évesek. Rajtuk énekeskönyvek, szinte ünnepélyes rendben. A falak fehérek, de négy helyen a restaurátorok által gondosan megbontott vakolat alól középkori freskótöredékek látszanak ki. A szentélyben szentségtartó fülke árulkodik arról, hogy valamikor katolikus volt a templom. Felkísérnek az orgonához, ahova meredek, kopott falépcső vezet. A billentyűzet fölött készítőjének védjegye: „Kolonics István 170. műve, Kézdi = Vásárhely 1883”. 

Lenyomjuk a tömlő karját, amely levegőt présel a sípokba. – Hamisan szól – mondják, miközben néhány hang bejárja a templomot. Mutatják az orgona ülése alatti fa áttéteket, amely a sípokat vezényeli. „Lera-kódott a por, ki kellene pucolni, de lassan nincs akinek” – mondják. 

Megtudom, hogy 136 unitárius, 36 katolikus és 12 ortodox – az is cigány – van a faluban. De alig járnak templomba. Igaz, ünnepekkor megtelik a templom. Az unitáriusok szombatonként tartanak istentiszteletet, ahol alig vannak tízen, a katolikus templomba se járnak ötnél többen rendszeresen, az ortodox templom meg azért áll, hogy legyen ahonnan a pap elinduljon házszentelőre – mondják. 

– A templom a miénk, őrizzük, ameddig áll – mondja a leköszönt harangozó. – Mi szeretjük az egyházat, az Istent, ez tart meg minket! – hangsúlyozza. 

Nincs állandó pap a faluban. Az unitárius lelkész Nyárádszent-lászlóról, a katolikus plébános Szentháromságról jár be. Pedig lenne paplak a lelkipásztornak, fürdőszobával – mondja a volt harangozó –, de most üresen áll. Az új pap alig három hónapja vette át a nyárádszentlászlói parókiát, ő a beszolgáló lelkész – tudom meg beszélgetőtársaim-tól. Aztán büszkén bemutatják „munkahelyüket”. 

– Fel mer kapaszkodni a toronyba? – kérdik, majd miután kinyílik a kapu, megértem, hogy miért érdeklődtek aggódva, bátorságom szóbeli próbatételeként. A lépcsők majdhogynem 90 fok meredekek, kopottak, több száz évesek. Hirtelen úgy tűnt, mintha egy hosszú alagúton kellene felkapaszkodnom egy távoli fénypont felé. Lépkedek. Közben a lent maradtak óva intenek: fogózkodjak! Inog a fakorlát, a lépcsőfok, de végül feljutok. Aztán pillanatok alatt mellettem terem a volt harangozó. Ismeri a járást, évekig használta a lépcsőt. 

– Egyre ritkábban harangozunk. Az istentiszteleten kívül inkább temetéskor, de akkor, ha falubeli hunyt el, megszólaltatjuk az összes felekezet templomának harangját. Mert így a szokás. Ha jövevénynek harangozunk, pénzért tesszük – árulja el, s máris hozzáteszi, volt, aki ezért sem fizetett. Aztán finoman megkondítja az egyik harangot. Olyan szép a hangja! – mondja, mintha valamilyen ismertebb szimfonikus zeneművet értékelne. 

Olvasom a feliratot: az 1914–1918-as világháborúban elesett hősök emlékére közadakozásból öntötték 1922-ben. Lehet, kevesen tudják azt, hogy amikor e kis völgyben megkondul a harang, mindig a nagy tettek kis embereire is emlékeztet. Mert azok a hősök úgy vonultak hadba, hogy nem is tudták, miért adják életüket. 

Aztán aki mégis megúszta, hazajött, hazát kellett váltson. Öntötték 1922-ben, amikor már minden eldőlt, a vonalat meghúzták. Intő jel. A templomudvaron két emlékoszlop áll, az egyiken az első, míg a másikon a második világháborúban elhunytak neve. A harangok nem csak értük szólnak. 

– A másik harang nem ilyen régi – mondja a harangozó. Azért odalépek, és megkeresem rajta a feliratot és az évszámot: „Anno Domini 1783. Nem helyesbítek, csak elgondolkodom, mennyi történelmi eseménynek lehetett tanúja ez is. 

Aztán felkapaszkodom a másik toronyba. Ide a feljutás még cifrább. A lépcsőfokok annyira megdőltek, hogy szinte ellöknek maguktól. Még egy pihenő fordulóhelyet is beiktattak, mintha egy középkori vár védőbástyájába való feljutást nehezítenék ezáltal. A harangokon nem találom az évszámot, ennél árulkodóbb azonban a tetőtartó gerenda felirata: „Az abodi ekklesiatol epitetet ez a harang lab anno d 1765 esztendöben…” 

A toronyablakból rálátni a két másik, a katolikus és ortodox templomra. S közben egy másik ablakból feltűnik az unitárius templom tetőzetének záróköve: egy archaikus portré, talán a középkori kőművesmester önarcképe. Szemei nagyok, vigyázóak, orra nagy és bajusza magasra pödört, majdhogynem a fülét éri. Fején furcsa kalap, a gravitációt meghazudtolva alig néhány négyzetcentiméternyi felületen áll. Ha szóra bírnám, biztos elmesélné e kis falu történetét, ahol – a templom architektúrájából ítélve – már az Árpád-korban is laktak eleink. 

Lejövök a lépcsőn, vendéglátóim örömmel nyugtázzák, hogy biztonságosan földet érek, s büszkén mondják: „a lépcsőfokok még a régiek”. 

A lépcső alatt levágott tujaágak között egy „eredeti” cigánykalapot találok. Valahogy nem illik az összképbe. Aztán megmagyarázzák. 

– Ne nyúljon hozzá, mert bűnjel! – intenek a harangozók. 

Az amerikai krimikhez szokott szemem máris vérfoltokat keres rajta, de megnyugtatnak. Az ügy már rendeződik. Néhány napja két tinédzser cigány gyerek betört az iskolába, ahonnan három számítógépet vittek el. Egy másik osztálytársuk azonban értesítette a rendőrséget, és hamar kézre kerültek. Egy ideig a torony alatt rejtegették a zsákmányt, majd a gépeket a közeli patakba dobták – tudom meg. Aztán kikerekedik a történet. Az iskolai osztály kötelező létszáma nekik köszönhetően lett meg. Három magyar, a többi roma gyerek, az utóbbiak csak járogatnak az iskolába, de rettegésben tartják a falut. Nincsenek törvényeik. A jelenlegi harangozó a cigánytelep mellett lakik. Ennek megvan az ára is, láttuk – mondja –, a betört ablak. Jönnek a rendőrök, ilyenkor egy kicsit elcsitul a helyzet, aztán megint erőre kapnak. Ez már ilyen. Ez a jelen. 

Aztán, a templomjáró körutat követően a közeli üzlet és vendéglátóegység teraszára hívnak. Ez nem a régi bodega. A hagyományt csupán annyira őrzi, hogy a helyiség a falu központjában van, és kiegészült élelmiszerbolttal. Mindenki ide jár, hiszen itt találkozik három utca. S hogy ez a hely fontos volt, jelzi az is, hogy valamikor itt állt az egyetlen vezetékes telefonfülke is és mellette az összetört, jobbára szemeteskukának használt postaláda. Mindkettőt megtépázta az idő. A fülke tartóvasait el is görbítette, no ezúttal nem az idő, hanem azok az élelmesek, akik az ócskavasbegyűjtőbe akarták vinni. Nem tudták. Ott maradt, mint ahogy az alig pár méterrel odább álló két emlékoszlop is. A múlt relikviái. De nem kell tovább menni ahhoz, hogy mást is felfedezzünk. A kocsma teraszáról is látni néhány régi tornácos házat, amelyek udvarát ellepte a gaz. Az ilyen házakból ebben a faluban van a legtöbb a környéken. Alig egy évszázada épültek, és mégis őrzik a hagyományos parasztházak formáját: üresen, élettelenül. Pedig egy sem gazdátlan – mondják a harangozók az asztalnál. Csak hát a tulajdonosok városra költöztek, vagy külföldön élnek. 

– Itt van ez a bár is – mutatnak körbe. – A tulajdonos Angliában dolgozott. Ez az eredmény. Még jó, hogy itthon építkezett. Mert a fiatalok elmennek. Maradunk mi, öregek. Meddig? Már a harangozást is alig bírom! A városban laktam, a Tudorban. Eladtam a blokklakást, falura költöztem. Ház kellett, egyedül maradtam, most omlik rám. Pedig rend van nálam, bárki megnézheti. Csak hát… – mondja a volt harangozó.

Aztán barátja hozzáfűzi, Marosvásárhelyen dolgozott, olyan jó szakember volt, hogy a „koncentráláson” Bukarestben a Nép Házát építő 16. brigád megbecsült építőmestere volt. Hazajött falura, ő is egyedül van. Így hozta az élet. 

– Számunkra nem maradt más, csak az egyház, amelyet szolgálunk – mondják, s közben lassan elfogy egy üveg sör az árnyékos tornácon. Mert azért a kocsma is jó hely. 

Közben a volt harangozónak eszébe jut: – A toronyláb harangjában van a templom titka. Ezt senki nem tudja meg, mert amikor a bádogos cigány elrejtette a gömbbe, elszédült és leesett. Mintha átok lenne – meséli, majd hozzáteszik: mintha egy kicsit most is ülne a környéken. 

– Nem jó ez így – mondják, miközben elkerülhetetlenül a politikára terelődik a szó. S arról érdeklődnek, hogy milyen újdonságokat tudok. Mert hát azt ígérték, hogy a hiányzó aszfaltozást is megejtik, de kétszeri nekifutásból sem sikerült. Pedig úgy tudják, a pénzt, ami erre volt, valahol elköltötték. Aztán kiderül, nincs vezetékes víz és csatorna sem. Mi több, a lokál mellékhelyisége is amolyan igazi fabudi, ahol a légkondicionálást a deszkák közötti hézag biztosítja. Nem baj. Van halastó (pocsolya), s minden, ami kell a falunak, a polcokon. S ez tényleg nem túlzás, de lehetne több is. Csak hát „ellopják a pénzünket”, Bukaresttől lefelé minden szinten. 

– Ha van panaszom, meghallgatnak a tévénél? – kérdi a régi harangozó, s kevés kivétellel felsorolja a Román Televízió magyar adása szerkesztőit, aztán előjön emlékezetéből a Marosvásárhelyi Rádiónál és a Népújságnál dolgozó egy-két kolléga neve is. „A régi időktől rendszeresen követi a magyar adást, olvassa az újságot… hogy tájékozott legyen a világ dolgairól. Aztán dühösen hozzáfűzi: milyen dolog, hogy lehetetlen időben, alig két órát sugároz magyar nyelven a román televízió, amelynek ha kell, ha nem, adót fizetünk, s már az újságokat se hozzák ki rendesen. Jár ez nekünk! Mi nem vagyunk kisebbségiek, mi magyarok vagyunk itt, Erdélyben! – mondja a régi harangozó, s közben a két templom felé int. 

Nem erről álmodtunk egyszer – hámozódik ki a beszélgetés során a gondolat. Aztán az új harangozó hozzáteszi: – A régi világ sem volt jó, ahol a szekus kíséretében kellett pisilni. S elmeséli, hogy ő volt az egyike azoknak, akik tribünt ácsoltak Ceauşescunak, amikor Marosvásárhelyre látogatott. 48 órát még a teret sem volt szabad elhagyni egyedül. Pedig tisztességgel dolgoztak…, de pénz is volt. Most se tisztesség, se pénz – mondja keservesen. 

– Kurva világban élünk! – állapítják meg, miközben fenékig ürítik a sörösüveget. A párás levegő mintha csendleplet borítana a falura. 

A harangszó szétkergette a remény álmait a Marosvásárhelytől alig 17 kilométerre levő Nyomáton.