szerda, május 23, 2018

Csokorba szedett versek

Komán János - Fotó: Kerekes Péter Pál

Manapság lassan „napja” van szinte mindennek. Mint ahogy ideje is van mindennek: „ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek”. Április 11-én ideje és napja van a magyar költészetnek. De vajon csak ezen az egy napon elmélkedünk a költészetről? Kortárs költőink tevékenysége rácáfol erre. Ők folyamatosan alkotnak, „verselnek” . A verssel csaknem naponta találkozunk valamilyen formában. Rádióadásból elkapott versfoszlány, egy verssor, mely megüti fülünket, amint gyermekünk a házi feladatát gyakorolja, egy jó barátunk rögtönzött, rímekbe szedett társalgási stílusa, kedvesünk távollétekor hozzánk írt lírai sorai…, és ki tudja felsorolni, még hányféle élethelyzetben jön szembe velünk a vers. Mégis, az április 11-i ünnepnap sokunk számára piros betűs. Egy átlagos naphoz viszonyítva lelkünket és testünket is ünnepi ruhába öltöztetjük, keressük azt a helyet, ahová áhítattal léphetünk be hallgatni, élni a verset, keressük azt a méltó helyet és méltó társaságot, ahol szép élményre számítva tudunk ünnepelni. A Vár-lak irodalom- és műkedvelő társaság és barátai idén méltó hajlékot találtak a Versnek a marosszentgyörgyi római katolikus egyház hittantermében. Számtalan esetben találkoztunk a helyszínnel, a marosszentgyörgyi magyar közösségnek gyakran nyújt lelki felüdülést gazdag és változatos kulturális programjaival. Az összekötő kapocs, Baricz Lajos lelkész-költő szívélyes meghívására érkeztek ezúttal is a vendégek, lelki barátok. Természetesen lennie kell mindig valakinek, aki a „nyájat” egybefogja. A fáradhatatlan szervező, Bölöni Domokos író, a Vár-lak baráti társaság lelke, hetekkel az eseményt megelőzően lázas levelezést folytat pennás barátokkal. A felhívásra, meghívóra készséggel és örömmel érkeznek a válaszok, ki személyesen, ki versei által ígéri, hogy jelen lesz az ünnepségen. Kilyén Ilka, aki immár családtagnak számít, Csíki Hajnal, Kárp György, Székely Szabó Zoltán színművészek, Bodoczi Erzsébet tanárnő örömmel vállalták, hogy művészi színvonalon szólaltatják meg a lírát. Bensőséges pillanatokat szerzett, külön öröm volt a költők személyes jelenléte. 

Három fiatal tehetség: Simon Csenge, Simon Janka és Moldovan Szabolcs a zene hangjaival üdvözölte az egybegyűlteket. Moldovan Irén tanárnő köszöntő szavai előkészítik lelkünket, ráhangolódunk a líra befogadására: „A verset, a költészetet nem lehet tanulni. Nem lehet megtanulni. Sem tanítani. Érezni kell. Kihalászni a lélek bugyraiból, szavakba önteni, s a jó emberek asztalára tenni. Erre pedig csak egyvalaki képes.A Költő. A nagybetűs. Annak hatalma van.Vizet fakaszt a pusztaságban, életet lehel a pusztuló romokba, lehozza az égről a csillagokat, dalolásra készteti a lombos erdőt. Varázsló, aki a szavakból fénycsóvákat sző, táplálékot ad a léleknek. Ő az érzelmek Nostradamusa, a sokak lelkiismerete, a csendesek és magányosok szókimondója. Példát mutat. Szeret és szeretetre vágyik. A Poéta. A Költő. A vers Atyja. Adott a szép szó. Adott az Atya. És megfogan a Vers. Ha jön az ihlet.” 

Pataki Ágnes olvassa József Attila A Dunánál című költeményét, majd Kárp György következik a Thomas Mann üdvözlésével. Szerre hangzanak el Székely Benczédi Endre, Nagy Attila, Hadnagy József, Bölöni Domokos, Elekes Ferenc, Fülöp Kálmán, Albert Lőrincz-Márton, Ráduly János sorai, Kilyén Ilka, Csíki Hajnal, Kárp György, Székely Szabó Zoltán és Bodoczi Erzsébet tolmácsolásában. Elhangzanak Kedei Zoltán lírai gondolatai. A személyes jelenlét bensőségesebbé tette az olvasó–szerző viszonyt, amikor Komán János, Demeter Attila, Márton Károly, Nagy József Levente olvasták verseiket. Végül Baricz Lajos lelkész-költő versei zárják az estébe nyúló délutánt. 

Befejezésként hadd idézzük Nagy József Levente Ha elalszik bennünk a világ című szép versét: „izzik a parázs, fogy a szó,/ álmosan csobban, ringató,/ takaróm megosztom veled,/ gyere, ülj ide – közelebb. // szemedben csillagfény ragyog,/ holdat öklelő szarvasok/ szerelme virraszt, ránk vigyáz,/ s elalszik bennünk a világ. //alszik a föld, alszik az ég,/ Isten is lehúnyja szemét,/ s tovább álmodja önmagát. //lelkünkön átszakad a gát./ gyere, bújj hozzám – közelebb,/ életem osztom meg veled.”

Doszlop Lídia