kedd, június 19, 2018

Az álom bronzból van

Rozsnyay Béla művészetéről
Lebegés

Két szempontból is figyelmet érdemel az itt közölt írás: akiről szól, Rozsnyay Béla szobrászművész, Marosvásárhely szülötte, aki írta, a városunkhoz is sok szállal kötődő, kolozsvári születésű Árkossy István festőművész. Mindketten Budapesten élnek, alkotnak, immár hosszabb ideje az ottani művészeti élet jelesei. Rozsnyay jövőre lesz 70 éves, Árkossy idén márciusban töltötte a 75-öt. Az ötvösként is kiváló Rozsnyay Béla Vásárhelyen lépett a művészet útjára, első egyéni kiállítását itt rendezte 1983-ban. Majd Dániában, Máltán töltött másfél évtized után költözött Magyarországra, alkotóművészete ott teljesedett ki igazán. 2012-ben a Maros Megyei Múzeumban láthatott belőle reprezentatív válogatást szülővárosa közönsége. A budapesti Párbeszéd Házában a napokban nyílt újabb kiállítása. Árkossy István nem csak festőként, grafikusként teremtett értékes életművet, művészeti íróként is gyakran hallat magáról. Erről a minap is meggyőződhettek a kolozsváriak, amikor egy nyilvános rendezvényen Banner Zoltán művészettörténésszel idézték fel az eddigi életútját. Másnap az érdeklődők a Bánffy-palotában találkozhattak a művésszel egyéni tárlatának a megnyitóján. Árkossy élénken figyel a kortársai, pályatársai munkásságára, így jelentetett meg a Magyar Napló idei áprilisi számában Rozsnyayról is egy átfogó méltatást. Albumot is készül összeállítani erről a sajátos művészi univerzumról. Ebből az írásából adunk közre ma egy rövidített változatot.

 

Natura artis magistra. A természet a művészet tanítómestere, üzeni digitális anomáliáktól megmételyezett világunkban a hajdani latinok évezredes bölcsességével Rozsnyay Béla szobrászművész. Ars poeticának beillő vallomása és annak félreérthetetlen tartalma nem más, mint maga a varázskulcs alkotói birodalmának szélesre tárulkozó művészbejárójához, ahonnan meglepő világ látványa fogad: a végtelenség milliárdnyi univerzuma közül egy; amit Ő teremtett. Mintha science fiction pillanatokat élnék meg különös organikus egyedei (nem tárgyai) időtlenséget sejtető kisugárzásában, ahol majd minden emlékeztet valami földire, de mégsem az, valamilyen lényre, de mégsem az, konstrukcióra, eszközre, szerkezetre, de mégsem az, netán álomra, de mégsem az. Akkor voltaképpen miféle tüneménnyel szembesülök? Szobrászat ez? Ötvösművészet? Ékszerperformansz? Vagy mindahány látványos közös csokra? S minthogy némelykor mozgást és zenei hangokat kreáló alakzatok is feltűnnek közöttük, netán új műfaj toppant volna be mindennapjainkba? Ám tekintsünk most el a skatulyázástól, hiszen egy műalkotás legelsősorban önmagáról vall, az autonóm világok pedig egymás közt csak ritkán keverednek. A hol illúziókeltő, hol pedig misztikus felhangokat megpendítő látvány számomra azt sejteti, hogy művészünk talán kiváltságos helyeken fordult meg élete rendkívüli transzcendens pillanataiban; mégpedig amiatt gyanítom ezt, mivelhogy belső látásának szokatlan üzenetekkel felruházott képi összefüggései ritkán tapasztalható stílustisztasággal vetülnek esetről esetre művei ábrázatára. Ez pedig csak olyan kiválasztottak számára adatik meg, akiknek szíve ugyanabból az anyagból van, mint az a mű, amely teremtője ujjai között éppen életre kel.

Rozsnyay Béla művészpályája Marosvásárhelyről indult, és maga is azon a csapáson haladt végig, amit már oly sokan koptattak Erdély határainál. Ám az ő iránytűje Dánia, Svédország és Málta felé mutatta az irányt, s miután a példa is jelzi: mégsem minden út vezet Rómába, talán ezért lehet ma ismét köztünk, gyanítom, immár véglegesen. Így aztán szemünk előtt öltenek ezentúl testet meghökkentő szellemességgel világra hozott teremtményei egyedi nyelvezettel átszőtt mitológiájuk aurájában, miközben a gravitáció törvényeire fittyet hányó, súlytalanná váló fémek alakzataiból gazdagon árad a könnyeden teremtő kéz felismerhető nyoma. Ez a kötetlen szellem tulajdonságának játékossága, az anyagformálás mesteri elsajátításának ismerete. Egyik csodálója jegyezte meg: mintha Rozsnyay műveiben a bartóki dallamok fogalmazódnának képpé. Meglehet. Én viszont a szférák hangjainak közelségét érzem, ahogy a bronz, az ezüst, az acél, a nemesfémek karátjainak ezer és ezer parányi, gömb alakúra megformált hangjegyéből áradnak felém, s mindezt tüzesen izzó lángecsetjével jegyezte le alkotója a ma pillanatának és a százados jövendő számára.

A természettől mint a legavatottabb alkotótól Rozsnyay Béla rég megtanulta, amit egykor Auguste Rodin is fontosnak tartott kijelenteni: „A szobrot minden oldalról egyszerre kell formálni, mint ahogy a természet a fát, a hegyet hozza létre”. Ámde művészünk e módozati intelem mellett Szókratész állásfoglalását sem hagyta figyelmen kívül: „A szobrászatnak látható formákban vissza kell adnia a lelki jellegzetességeket is”. S noha a nagy görög feltételezhetően elsősorban az alak mintázására vonatkoztatta gondolatait, mégiscsak előlopakodik a gordiuszi kérdés: lehet-e lelki tulajdonságok megidézéséről említést tenni élettelen anyagok vonatkozásában? Persze, már a felvetés önmagában is értelmetlennek tűnhet. De csak akkor, ha nem a művészet, hanem a tudomány világára vonatkoztatunk. Mert az anyag igenis válhat mássá, önnön tulajdonságain túllépve, az olyan tálentummal megáldott mesterek kezei között, akik saját lelkük érintésével hívják életre az amorf matéria önterébe zárt lényét. Ezek után úgy érzem, hogy az alkalmazott anyag sajátosságainak kendőzetlen láttatása, és ezzel egy időben történő megszemélyesítése Rozsnyay Béla művészetének fő ismérve. Bronzszobrai bronzlélekkel, acélszobrai acéllélekkel, ezüsttárgyai pedig ezüstlélekkel lettek felruházva. Művei láttán nála megérzem azt a szavakba le nem fordítható „valamit”, ami kizárólag emelkedett művek sajátja, amit fogalmakkal körülírni szinte képtelenség, de érzékelhetően ott lebeg a mű körül, auraként, immateriálisan. Egyszerűen: van.

Szobrászunk már alapállásban eltérő módon kezeli a kiválasztott matériát, mint azt például a reneszánsz művészei tették. Hiszen Michelangelo római Piétájának márványvilága egy más anyag illúzióját sugalmazza, amikor „valóságos” testté idomul át, éppenséggel leomló hajfürtökké, puha drapériává; a velencei Gesuiti-templom magasból aláhulló díszítésének brokátjai pedig szó szerint letagadják nemes kőből való mibenlétüket. De Rozsnyay az a művész, aki nem kényszeríti álarc mögé egyetlen nyersanyagát sem. Keze alatt ezért minden olyan és az marad, mint ami anyaga létezésének legfőbb sajátja. Néha evégett akár még úgy is tűnhet, mintha nem a művész alakítaná a történéseket, hanem a matéria nyerne biztos csatát őellenében, csak azért, hogy megcsillogtassa előttünk eredeti szépségeit. Persze mindeközben tisztán felszínre kerülnek a szoborrá válás összetett folyamatának legjellemzőbb ismérvei is: az érett arányérzék nyoma, a gondolati gazdagság és a kéz míves adottságainak nyoma, vagy a képi üzenet olykor tisztán megfogalmazható, máskor talányosabb, ám határozottan kimutatható jelenléte. Mindemellett lássuk be, hogy napjainkra a szobrászat még saját fogalmi meghatározása tekintetében is igen sokszínű megközelítések lehetőségeit olvasztja egybe, elmerészkedve egészen odáig (és ez nem a véglet), amikor egy tárgy, amelyre a megszokott környezetében még mint használati eszközre tekintünk, kiállítóhelyiségek állványzatára áthelyezve máris csodálatra érdemes műtárggyá avanzsál elő.

De Rozsnyay Béla nem a talált tárgyak szobrásza. Kemény dialógusban argumentál, perlekedik a végül mégiscsak neki engedelmeskedő folyékony fémmel. Később ennek foganatjaként formálódnak az elképzelt világokból átmentett alakzatok számunkra is érzékelhető valósággá; amiről akár Stephen Hawking elvont gondolataihoz illő illusztrációkra is asszociálhatnánk. És olyanféle felhangokkal történik mindez, mintha Wyomingban járnánk az Ördögtorony nevű óriásszikla közelében (ennek megfelelője Rozsnyaynál a Varázshegy), ahol a Harmadik típusú találkozások című, egykor igencsak úttörőnek titulált science fiction film látványos eseményei zajlottak. De akár kedvünkre meditálhatunk az Atlantisz viaszveszejtéses eljárással készült, titokőrző némasága előtt, vagy az értetlenség segélykiáltó jeleit fejtegethetjük a Bábel tornya bámulatos aprólékossággal cizellált felületének harangformájúra fagyott időtlenségében. Igen megragadó az akár föld és ég közös emlékművének is kinevezhető Csipkevár, ámbár még az is meglehet, hogy ezúttal fém hűvösébe zárt orgonahangok vagy valamiféle hallhatatlan, megdermedt szimfónia látványa vetül retinánkra. E négy megálmodott mű (mert csak álomban születhet hasonló) értelmesen összekapcsolódik szűkszavúságával, a nagyvonalúságot és a részletgazdagságot harmonikusan ötvöző formakultúrájával, szárnyaló képzeletet megindító poézisével. Ha pedig a Napkorong és a Lebegő lény nevezetű műveket az előzőkkel egyazon időben vonjuk be látókörünkbe, máris kirajzolódik előttünk a Rozsnyay-planéta létező valósága. Ahol az Idő sommája vizuális képpé lényegülhet, miként megtörténik a Múlt idők emléke címűben is. Bár némileg rokonértelmű tartalommal, de lényegesen eltérő faktúrával találkozunk két geometriai tisztaságúra egyszerűsített szoborváltozatánál, ez a Don Quijote és a Tér és erő. A Nautilus fémszövevényének szintén kettős változata pedig a fokozatosság elvének matematikai precizitású beépítésével még nyugalmi állapotban is képes a mozgás illúziójával megajándékozni nézőjét. A szóban forgó új világ létezésének és élőképességének egyéb bizonyítékai az Acélvirág, a Mesefa, a Tengeri rózsa, hogy csak néhányat említsünk tüneményes kertjének hajladozó fémflórái közül. Persze a Dimenzióváltás sem hiányozhat ebből a szellempróbáló utazásból, miként az artisztika és a kultúra szimbólumai sem; ezt képviseli a Concerto hivatalos elismerésekben is részesített remekműként, vagy a légiessé emelt Könyvkatedrális. (Árkossy István)