2019. február 20., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Mottó: 

Micsoda áldott, buja bőség,

Micsoda szédítő vidék ez!

Az öreg föld két kézzel adja

Mind, amit csak teremni képes.

Már szinte szóval is kimondják

Titkos tudásuk itt a lejtők:

Boldogtalan, ki megelégszik

Kevesebbel is, mint a legtöbb.

(Székely János: Vegetáció)

1978-as, nagy visszhangot kiváltó tárlata közönségéhez hasonlatos lélekszámú látogató vette birtokba e hét szerdáján a Kultúrpalota földszinti galériáit – a négy éve eltávozott Siklódy Tibor emlékkiállításán szinte tűt sem lehetett leejteni. A Mana Bucur és Nagy Attila által felvezetett tárlatnyitón pedig a Mester fia, ifj. Siklódy Tibor által összeállított és szerkesztett, újonnan kiadott albumát is megvásárolhatták. Az alábbiakban az album a családi barát, ifj. Nagy Attila írta előszavának rövidített változatát olvashatják.

Főtéri műtermébe lépve, a falakon, a földön a falnak támasztva és a raktárnak kialakított helyen: rengeteg festmény: olaj, tempera, akvarell, gouasch, vegyes technika. Festmény a festőállványon is: téli táj házakkal, mögötte a falon a méltán elhíresült Fasors – Embersors sorozat darabjai.

Besüt a téli nap a tágas ablakon, a zsúfoltságában is pedáns rendet pásztázza – minden itt van még, az ecseteket csokorban tartó népi kancsóig. Csak a Mester hiányzik… 2009. február 9-től Ő már másképpen van velünk.

Az erdélyi és az egyetemes magyar piktúra kiváló alkotója 1929. május 5-én született Mezőbándon. (…) Saját bevallása szerint gyerekként kezd el festeni, de hogy festőművész lesz, csak akkor tudatosul benne, amikor 1945-ben bekerül Marosvásárhelyre a Bordi-féle Városi Szabad Festőiskolába, amelyet 1948-ig látogat.

Bordi András közvetlen irányítása alá kerül olyan kiváló társakkal, mint Nagy Pál, Szász Endre, Zsigmond Attila. Későbbi interjúi során többször visszatér arra, hogy az iskolát jellemző dús és színes program változatosságában meghaladta a későbbi főiskolai elvárásokat – ahol bizonyos akadémiai szintre szűkült le a tevékenység, tájképet például szinte nem is festettek abban az időben –, hiszen itt, a csendélettől a tájképig, az aktfestéstől a drapériás figurákig mindent el kellett sajátítaniuk.

1949–1954 között a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, a későbbi Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol olyan kiváló mesterek a tanárai, mint: Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Mohi Sándor, Balaskó Nándor, akikben külön-külön tiszteli az egyetemességükön túlmutató szakmai elhivatottságukat, emberségüket.

Önvallomásában fájdalmas gyönyörűségként definiálja a művészeten belüli saját festői világának kialakítását, egy életen át tartó, gyötrődésekkel, örömökkel telített művelését. Már a főiskolán az apolitikus művészet mellett kötelezi el magát: a szocreál szinte kötelező világában nem tud és nem is akar érvényesülni – a tájképfestészetbe menekíti festői és lelki értékeit, amiben nagy segítségére van a gyermekkorában beléivódott természetszeretete. 1952-ben derül ki súlyos tüdőtbc-je, amit az akkori viszonyok között nem sikerül maradék elváltozások nélkül meggyógyítani. Betegségtudata egy életre nyomot hagy benne, befolyásolja amúgy is túlérzékeny idegrendszerét, lelkivilágát. (...)

A marosvásárhelyi orvosi egyetem rajzolójaként – ahol Szabó Zoltánnal és Sztojka Lászlóval kitűnő anatómiai bemutató anyagot hoznak létre – a napi munkaprogram után még behajtja magán az aznapi penzumot. Legendás szorgalma, konoksága, a benne lobogó tűz nem hagyják nyugodni. (...) A Művészet iránti alázata oly tartást kölcsönöz neki, amely nem engedi kiárusítania, meghazudtolnia önmagát, semmilyen körülmények között.

Mintegy tíz-tizenöt éven át fest kint a szabadban – nem utolsósorban az impresszionisták hatására –, ahol szinte állandó társa Nagy Pál és Nyilka Róbert. A tájat a nagy elődök nyomán kezdi el festeni: elsősorban a magyar tájképfestészet jeleseinek tájfelfogása, képi megjelenítése szól vissza az időből képein, de van olyan tájképe ebből az időszakból, amely a legjobb németalföldi hagyományokat érintőlegesen követi, illetve koloratúrájában visszanyúl az általa igen nagyra tartott reneszánszig is. Az impresszionisták mellett Paál László, Mednyánszki, Mészöly Géza, Koszta József, a Nagybányai Festőiskola, Bordi András vannak rá nagy hatással, de az, aki mintegy beigazítja látásmódját és színeit: Nyilka Róbert, a méltán csodált jó barát.

Első korszakának is nevezhető tájképei (az 1950-es évek – az 1960 – as évek eleje) rendkívül gazdag és árnyalt színvilágukkal, a későbbi Siklódytól eltérően, már-már vagy éppen harmonikus természeti vagy ember által belakott (de többnyire nem figuratív), felszabadultságot sugalló világot jelenítenek meg: mindezt olajban, mindmegannyi változatban. Még utánozza, mintegy színesben fényképezi a tájat, annak részletességét mellőzve, de már önmagát festi a tájon keresztül.

És bekövetkezik az, amire annyira vágyott: önarcképszerű tájképvilágot teremt, annyira sajátosat, hogy aki csak ránéz, azonnal felismeri keze nyomát. Siklódy a valós és (túlérzékeny lévén) vélt sérelmeit a tájba viszi ki, hogy onnan megtérve saját, hol viharzó, hol meg (ritkán) derűs hangulatvilágát, a szenvedést, de az örömet is belénk lopja képein keresztül. Bár sokszor nem úgy tűnik, sötétre hangolt festményein is meg-megvillan a kiút, egy-egy ecsetvonásnyi tiszta fény. A művész szentnek tisztelt nyugtalansága élteti őt is, az ő magánya sem társaságfüggő, művészi kifejezésmódjában az egyetemesnek hiánya fogalmazódik újra és újra – az igény annak kitöltésére.

A tájképpel párhuzamosan műveli a portréfestészetet, amely mennyiségben messze alul marad a táj mellett. Elsősorban családtagokat, barátokat örökít meg. Nem tudott megalkudni, mint ahogy követni sem akart semmiféle divatot, tőle idegen ízlést, irányzatot, áramlatot, sem a mindennapi életben, sem művészetében. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne ismerte volna el a mások művészetét. Egyetlen kritériuma a minőség volt. Tudatosan vállalta azt a fajta erdélyi konzervativizmust, amely nem maradiság, de megszenvedett, letisztult, építő tapasztalat.

1967-ben óriási sikert arat egyéni kiállításával Marosvásárhelyen. Tájképei addigra tematikailag még jobban behatárolódnak, színei, ecsetkezelése markánsabbá, néhol kissé nyersebbé, keményebbé, de még biztosabbá válnak, a mondanivalót elmélyültebben jeleníti meg, mint addigi festményein. A kékek, a zöldek, a vörösek, a sárgák szinte harsognak egyes képein, vangoghi, néhol gaugaini hangulatot idéznek, átszűrve, leképezve azokat a jellegzetesen siklódytibori tájra. Egymásnak feszülő viharos hangulatváltozásai drámaiakká sűrítik ekkori festményei egy részét, de tud ellenpontozni is a rendkívül lírai alkotásaival, amilyenek például a kolorisztikáját jelentősen gazdagító négy évszak, az a fajta meseszerűség, amely a mindennapokban ha meg nem is valósítható, de képileg megjeleníthető.

Művészete beérkezik, és ez az a tárlat, amelynek hatására Marosvásárhelyen, de nem csak, kialakul egy Siklódy-tábor, akik aztán minden olyan kiállításon ott vannak, ahol képei szerepelnek. A tájképfestészet mestereként emlegetik, a hazai magyar és román, valamint a magyarországi szakkritika igen elismerően nyilatkozik róla – úgy is, mint a legnemesebb hagyományok folytatójáról, kiemelve emberi és művészi helytállását.

Az önmagával szemben is rendkívül kritikus, szigorú Siklódy nem áll meg itt, nem elégszik meg ennyivel, tovább keresi, kutatja lehetőségeit. Sajátos festői világa 1972-től az akvarellel, 1979-től a gouasch-sal gazdagodik. Óriási előrelépésként könyveli el, különösen az akvarellisztikát. Az olajképein fellelhető merevségek feloldódnak, viszont az olajnak köszönhető stabil rajztudás, forma erősíti az akvarellt. Fizikailag sokkal könnyebb műfaj mindkettő, technikája viszont az előre megkomponáltság mellé a kellően gyors, de ugyanakkor mértéktartó – vagy éppen csapongó! – kivitelezést feltételezi. Alkatának – egészségi állapotát is figyelembe véve – tökéletesen megfelel ez a műfaj. Büszke a saját technikájára, arra, hogy ő másképpen és mást csinál az akvarellfestészetben, mint elismert elődei és kortársai, hiszen akvarelljei is : önvallomások. (...)

Az 1978-as marosvásárhelyi egyéni tárlat reprezentatív felvonultatása Siklódy újabb, akvarellisztikáját is bemutató korszakának. A siker ezúttal sem marad el, sőt, egy másik műfaj felavatott mestereként vonul be a köztudatba. (…) Szinte nem telik el esztendő, hogy az írott vagy elektronikus médiában ne lenne jelen interjúival. 75. születésnapján pedig Érdemoklevéllel tünteti ki a szakma. (...)

Siklódy Tibor életművében különleges hely illeti meg a Fasors – Embersors című olajsorozatot, amelynek egyik – talán legsúlyosabb – darabját akvarellben is elkészítette. Így vall róla Kelemen Ferencnek 1994-ben: Ez a sorozat 1983-ban kezdődött. Akkor, amikor ezt a mondandót elég nehéz volt kiállítani. Én nem féltem ettől. A kép, s amit sugall, az egy nagyon tudatos megfogalmazás… nem az, hogy maradni, hanem végleg maradni és vállalni azt, amit oly sokan vállaltunk… akik megállapodott emberként – akár művésztársaimra gondolok, akár más foglalkozású emberekre –, akik az ötvenen túli kort megérve mentek el, s itt jól szituáltak voltak, azok már bűnt követtek el. Íme a tematika, a vívódás. És az 1990-es évekhez még hozzáteszi: …a hit tartott évtizedekig, de ´89 után minden széthullott. Jött a nyomorúság, a holnap miatti reszketés, hogy munka nélkül maradsz. A művészeti szövetség szétesőben van, nincs anyagi alapunk. Tegyük hozzá: fellángoltak a súlyos interetnikai konfliktusok is, mindenféle rossz szellem szabadult ki abból a bizonyos palackból.

A Fasors – embersors a festészet sajátos nyelvén megfogalmazott megrendítő vallomás, az egyén, a szülőföld, a nemzet iránt érzett elkötelezettség, féltés, de a remény képi megjelenítése is. A romániai (erdélyi) magyar képzőművészetben csak a Kusztos Endre fekete-fehér gyökereivel vethető össze súlyban, megfogalmazásban. A téli fa: fészke a hónak, a tisztaságnak. A tavaszi fa: ledöntve, de tavaszba, zöldülő csemete mellé. A nyári fa: nyesetten, mégis délcegen, friss ágat és virágot hajtva. A kiégett fa: elszenesedve, de körülötte szárba és virágba szökkenő élet. A meghasadt fa: világunk – de ép még a gyökér, s a baj felett kizöldülnek az ágak. És napfényben ázik körül a táj.

Befejezésképpen, hadd idézzük újra magát a művészt: Ez telt, ezt tudtam adni. Képeimben benne az egész életem. A Rilke által megfogalmazott magány volt az övé is: ...védtelenül, itt fent a szív hegyein…(Vas István fordítása), rembrandti mélységekkel.

Fájdalmas gyönyörűség volt – ahogy mondaná ma is.

2013. január – február