2018. október 24., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Orbán Pál sokszor látta már ébredni és nyugovóra térni a várost, mégis, mintha minden találkozás a megismételhetetlen első lenne. 

Orbán Pál sokszor látta már ébredni és nyugovóra térni a várost, mégis, mintha minden találkozás a megismételhetetlen első lenne. Ezt sejtetik fényképei, amelyekkel sok száz kilométeres távolságból repíti haza az elszármazottakat. Valami megfogalmazhatatlan vásárhelyiség árad ezekből a fotókból: főtéri derű, a Maros méltóságteljes nyugalma, a folyóparton elkapott tekintetek szabadsága. Magnóliapompa, vízcseppek tánca egy barna testen, toronymagasban felhőket őrző, mindennapjaink fölött is őrködő időmérő – éltető fények, árnyalatok, amelyek mellett folyamatosan elrohanunk. Ezért jó, hogy van valaki, aki meglátja, otthonába viszi, és csendesebb perceinkben elénk tárja valamennyit. Virtuális barangolásaim során sokszor megállítottak már ezek a képek. Mivel a fotós ismeretlenül is befogadott 
Facebook-ismerősei közé, üzenetben kértem fel a beszélgetésre, és ő tétovázás nélkül elfogadta a meghívást.
– Milyen volt a fényképezéshez vezető út? – tettem fel az első kérdést, amikor bekopogott szerkesztőségünkbe. 
– A hetvenes évek elején végeztem az inasiskolát, a fémmarós, köszörűs, esztergályos mesterséget sajátítottam el. 23 évet dolgoztam a Metalotehnicánál. A forradalom után kezdett felbomlani az üzem, tovább kellett lépnem. Egy asztalosműhelyben kezdtem dolgozni. Tizenhárom évig voltam asztalos. Egészségi okokból kellett abbahagynom a munkát. Volt egy preinfarktusom, abból helyrejöttem, de aztán újabb gondok adódtak. Egy este lebénultam.  A testem kilencven százalékát nem tudtam mozgatni egy egész éven át. Fokozatosan épültem fel, először két bottal jártam, aztán már csak egyre volt szükségem. A lépcsőmászás ment a legnehezebben. Egy évig betegszabadságon voltam, aztán betegnyugdíjaztak. Akkoriban, a gyógyulásom idején vettem az első komolyabb fényképezőgépet. Megvan már annak hat és fél éve. 
– Korábban nem érdekelte a fotózás?
– Már gyermekként jártam fotókörre az egykori Pionírházba, ott viszont többnyire csak a képek előhívását tanulgattuk. Nősülés után vettem egy fényképezőgépet, amivel családi fotókat készítettem, de akkoriban ez nagyon költséges volt. Az első komolyabb gépem előtt mobiltelefonnal fotózgattam. Aztán meglett az új gép, amelyet később kicseréltem egy valamivel jobb felszerelésre. A gép használatát útmutató nélkül tanultam meg. Minden beállításból készítettem egy-egy fotót, így tapasztaltam ki, hogy melyik funkció mire való.
– Hogyan, mikor készülnek a képei?
– Legszívesebben reggel és este fotózom. Járom a várost, kimegyek a természetbe. Számomra ez maga az egészség.
– Beszéljünk egy kicsit a témaválasztásról.
– Természetfotókat és portrékat fényképezek, ugyanakkor nagyon szeretem a Marosvásárhelyt megörökítő képeket. Figyelem a régi épületeket, bemegyek a mellékutcákba is. Megszoktam már, hogy mit kell keresni. Van, ahova be kell kopognom, és engedélyt kell kérnem, hogy fényképezhessek. Az is előfordult, hogy egy panzió teraszáról kaptam el a látványt, de sokszor  fotóztam már a városháza tornyából és fa tetejéről is. Igaz, egy alkalommal, amint egyik ágról a másikra léptem át, nekicsapódott a gépem a fának, és nagyon megrongálódott.
– Melyik a kedvenc helyszíne a fotózáshoz?
– Az első a főtér, a második a Maros-part és a Víkendtelep. A várban is nagyon szeretek fényképezni. 
– Van kedvenc képe?
– A toronyórás.
– Több Facebook-oldalon is megtalálhatók a fotói, hatalmas a nézettségük. Hogyan vált mindennapjai részévé a virtuális jelenlét?
– Először a Marosvásárhelyi fotótár nevű csoportba tettem fel a képekből. A visszajelzésekből kiderült, hogy szeretik és várják az emberek ezeket a fotókat. Sokan üzentek külföldről is, megköszönték, hogy megmutattam nekik rég nem látott szülővárosukat. Ez ösztönzött. Indítottam két új csoportot, az egyiknek a neve Marosvásárhely a szülővárosom, a másik aTermészet szépségei. A látogatók állandóan biztosítanak az érdeklődésükről, és szóvá teszik, ha például egy este elmarad a naplemente. Van két hölgyismerősöm, akik nem tudnak kijárni a házból, ők gyakran megkérnek, hogy fotózzak le nekik bizonyos városrészeket, például az egykori munkahelyüket. Boldogan teljesítem a kívánságukat. Pénzt soha nem veszek el fényképért, bőven elég a mások öröme, szeretete.
– Bizonyára érdekes felfedezéseket is tett a fotós körutak során.
– Másfél hete két hattyút láttam a Maroson. Aztán ott vannak a „kacsáim”. A víkendtelepi csónakázónál találkoztam velük először, ott, ahol egykor a hajóvendéglő állt. Egy férfi dobigált nekik ételmaradékot, de úgy, hogy mindegyre kiúsztak a képből. Másnap én is vittem kenyérmorzsát a kacsáknak, azóta etetem és közben fényképezem őket. A vízparti hétvégi házikók mind más-más színűek, így, ahogy hullámzik a víz, színtől színig úsznak a kacsák. Ami az épületekkel kapcsolatos felfedezéseket illeti, a homlokzatokon lévő címereket is „vadászom”, lencsevégre kapom. Időnként felteszek egy-egy ilyen részletet valamelyik csoportban, és megkérdezem a látogatókat, hogy szerintük hol készült. A legtöbben nem tudják, és amikor kiderül, hogy miről van szó, csodálkozva jegyzik meg, hogy nap mint nap arra járnak. 
– Gondolt már arra, hogy ne csak a virtuális térben tegye közszemlére a képeit?
– Kaptam egy erre vonatkozó ajánlatot, egy ismerősöm a képkeretek költségét is állná, de egyelőre ez nem foglalkoztat túlságosan. Viszont szeretnék indítani egy új oldalt, amelyben a vásárhelyi „harmadik világot” mutatnám be a hétköznapi járókelő előtt rejtve maradó helyekkel.
Beszélgetőtársam keresetlen őszinteséggel árulta el a tervezett oldal nevét, én azonban úgy gondoltam, legyen ez inkább meglepetés mindazok számára, akik Orbán Pál képeivel köszöntik és búcsúztatják a napot.