2019. február 18., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Vakációs hangulatban szabad elkalandozni vagy feledésbe merülő emlékekre visszatérni. Közelmúltunk egyik legjobb ismerője osztotta meg velem városunk egyik méltatlanul elfelejtett személyiségének pár olyan szolgálatát, amiért ma visszatérek a főtér másik oldalára. 

Vakációs hangulatban szabad elkalandozni vagy feledésbe merülő emlékekre visszatérni. Közelmúltunk egyik legjobb ismerője osztotta meg velem városunk egyik méltatlanul elfelejtett személyiségének pár olyan szolgálatát, amiért ma visszatérek a főtér másik oldalára. Egyébként a reformációs sorozat egyik írásában, a meggyesfalvi református templom történetében szereplő Bissingen Erzsébet grófnő nevével kapcsolatosan került elő a téma, és városunk lábon járó lexikona – egész pontosan: tolószékben ülő krónikása – meghatóan szép, és a mi nemzedékünk előtt teljesen ismeretlen szeretetszolgálatról mesélt. Egy olyan életről és egyéniségről, akinek már rég szobrot kellett volna állítani, s ehelyett majdhogynem ismeretlenként olvasunk az említett írásban a római katolikus vallású grófnő szép gesztusáról, aki egy holdnyi területet ajándékozott a református egyháznak. De hadd meséljen erről a ma már szinte teljesen ismeretlen, nagyszerű meggyesfalvi-marosvásárhelyi mecénásról az, aki személyesen ismerte őt:
„Bissingen Erzsébet a háború, a front átvonulása alatt is nagyszerűen, mondhatnám hősiesen viselkedett. Nem menekült el, itthon maradt az édesanyjával, s az ellátás nélkül maradt vásárhelyi kórházaknak, a szanatóriumnak, ahol főleg a frontról behozott sebesülteket ápolták, ő hordta szekéren, golyózápor közepette az élelmet Meggyesfalváról. A kertészetből hordta be a zöldséget a kórház ellátására. Még pár évvel ezelőtt élt az a hajdani fiatalember, aki kertészlegényként náluk dolgozott, s egy akna elvitte a lábát, mikor szedte a zöldséget. Anyósom, Molter Károlyné, mikor ezt, mint a védelem tanúja, 1956-ban, Erzsébet perbe fogásakor tanúsítani akarta, elutasították a jelentkezését” (Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal).
Közben a Köteles Sámuel utcai ház egyik „irodalomtörténeti szobájában”, ahol egykor Marosvécsre menet vagy jövet a helikonisták vitatták meg sorskérdéseinket, egy papírdobozból színes női sál kerül elő, s mellette az asztalon egy fekete-fehér fénykép, amelyen Molter Károly és felesége sétáját örökítették meg, az író feleségének nyakán az előbb látott sállal, amit Bissingen Erzsébettől kapott ajándékba. 
Erdély, Marosvásárhely egykori nagyasszonyát aztán elítélték, csíkszeredai börtönben raboskodott, majd szabadulása után kitelepedett Németországba, de még onnan is támogatta az itt élő rászorultakat.
Mennyi mindent magával rántott a történelem forgandó kereke! Már csak halvány emlék az egykori meggyesfalvi Bissingen-kastély a Maros mellett, ahol évente varjúnapokat tartottak a vadászegylet tagjai. A száz évvel ezelőtti Marosvásárhely életében oly fontos szerepet játszó Bissingen család emléke is már csak főtéri palotájukban (a Bartók Béla utca sarkán) és néhány anekdotaszerű történetben él tovább, amint 1919 után Bissingenné útlevélkéréssel fordult az új prefektushoz, aki csak kiüzenve, így utasította el:
– Nagyon sajnálom, ma nem lehet kiállítani az útlevelet, mert hősök napja van. 
Mire a visszautasított grófnő így szólt:
– Hogy lehet ez, hát maguknak már vannak hőseik is?
Ha szobrot a hálátlan utókor nem is állít ennek a marosvásárhelyi nagyasszonynak, aki félelmet nem ismerve, mint a Vöröskereszt képviselője, még a hírhedt földvári fogolytáborba is bemerészkedett, és embereket hozott ki onnan, mentette meg őket, gondolom, legalább egy márványtáblát megérdemelne egykori főtéri házának falán. És köszönetet érdemel Marosi Ildikó, aki városunk színes, gazdag életének emlékeit megőrizte, s velünk megosztotta.




Kapcsolódó cikkek: