2018. október 22., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Természetesen ezen a napon sem történik semmi rendkívüli. Nem számítva, hogy a virradat kissé későre esik kényes ízlésünk szerint, lehetne valamivel vidámabb, de azért meg lehet szokni.

Természetesen ezen a napon sem történik semmi rendkívüli. Nem számítva, hogy a virradat kissé későre esik kényes ízlésünk szerint, lehetne valamivel vidámabb, de azért meg lehet szokni. Még nem olvastuk ki, szerencsére, teljesen a fenyőfa alatt talált könyvet, így reménykedhetünk, hogy jól vagy jobban végződik, mint ahogyan az eddigi olvasmányaink és irodalomközeli tapasztalataink alapján sejteni reméljük. Nem, nem lapozunk előre, hiszen a könyv egy sors, egy élet, amelyet nem akarunk jövendőmondókkal valószínűsíteni, elrontani, unalmassá tenni. El kell jutni a végéig természetes ritmusban, ami lehet lassú vagy zaklatott, szép vagy pocsék, izgalmas és csepűrágó.
Az év utolsó csütörtökjén, amennyiben az nem esik egybe Szent Szilveszter (jelentése: erdőlakó, erdei ember; nem is értem, miért nem ekkor ünneplik az erdészek a hasonnevű pápák mellett szakmai névnapjukat) határnapjával, még nem kell a fogadalmakon gondolkodni, még lehet egyet torkoskodni, vétkezni, cigarettázni, elheverni, ábrándozni, hegy alatt abrakolni, a mesékben hinni. 
Azzal azonban tisztában vagyunk, hogy mit nem fogunk jövőre sem csinálni. Amennyiben belenézünk a tükörbe, máris megígérhetjük magunknak, hogy nem fogunk a Himalájában túrázni szombat-vasárnap és a hosszú hétvégeken. Nem fogunk tengerparti villát vásárolni hetedik regényünk honoráriumából, minekutána az első hatot sem (mi) írtuk meg. 
Nem fogunk műlesikló versenyeken részt venni, ugyanis nem kedveljük a téli sportokat önműveleti szinten, csupán a képernyőn. Igazi lesiklásban már sokszor volt részünk, lesiklottunk például a lépcsőház korlátján, nem úgy mint Ambrus, fél fenékkel és eleresztett kézzel, csak hasmánt és reszketve. Az a korlátfa már régen eltüzeltetett egy hidegvölgyi vagy c-szentgyörgyi putriban, hiszen egy kiszolgált korlát számára nem is lehet szebb befejezés, mint az, hogy léte utolsó pillanatában visszaadja a naptól kapott melegét, amit már vagy százötven éve őrizgetett. Talán éppen karácsony este. Aztán lecsúsztunk, lemaradtunk nagyszerű színházi előadásokról, vonatról, repülőről, filmről, sikerpillanatokról, egyszeri megnyilatkozásokról, kimaradt egy nagyszerű szerelmes nap, ami végzetes volt, veszekedésbe torkollott. Nem voltunk ott gyermekünk első és anyánk utolsó szavánál…
 Egészen biztos, hogy a jövő esztendőben nem fogunk csodálatot kelteni gépkocsinkkal, egyedi és utánozhatatlan vezetési stílusunkkal, a mogyoródi ringen legfennebb diós-mákos-tökös rétest fogunk majszolni, ha kimerészkednénk a hozzánk legközelebb eső száguldó őrületbe. De nem fogunk. Nincs, nem is lesz gépkocsink. És jogosítványt sem kaphatnánk. Ez végeredményben megnyugtató, hiszen akkor kizárt annak az esélye, hogy valakit elgázolunk, áthajtunk rajta, segélynyújtás nélkül elpárolgunk a helyszínről – sőt helyszín sem lesz –, hogy megállít a rendőr, és gyorshajtásért megbírságol, hogy gépkocsinkat fel- és összetörik, összekaristolják, hogy hasztalan keresünk parkolót és megátkozzuk a városvezetést, a vállalkozók gyávaságát, mert még mindig nem építettek ebben a városban egy tisztességes (vagy tisztességtelen) föld alatti köz- és mélygarázst. Ha nincs autód, akkor jövőre is taxizni fogsz, szóba állhatsz ismeretlen emberekkel, akiknek elmagyarázod, hogy ezt a várost nem ennyi járgányra tervezték, építették elődeink (az övé is, ugyanis már a nagyapjának a nagyapja is ide járt tehénlombos kis falujából, és kövezetvámot fizetett, vagy kőművesként téglát rakott a Kultúrpalotához, a Teleki Tékához, ámbátor benne sose járt különféle politikai, társadalmi és kulturális hátrányok folytán), és hogy jövőre sem lesz minden OK (ejtsd: óh kéj), egyesek ünnepelni fognak, mások viszont távol tartják magukat a hejehujától, ami minden lesz, csak nem össznépi. Egy biztos. Kibírjuk. (Ahogyan az első százat is.)