szerda, április 25, 2018

Publicisztika

Nemrég írtunk arról, hogy az Európai Bizottság a hónap elején hozta nyilvánosságra a 2017-es országjelentését Romániáról. 

Rosszindulatú, gúnyos nyilatkozattal ünnepelte a győzelmet a liberálisok megyei szervezete, miután a párt eredményesen támadta meg az Alkotmánybíróságon a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum létrehozására vonatkozó törvényt. 

A nemrég kinevezett új művelődési miniszter, amellett, hogy nem hajlandó eleget tenni a sürgető bizottsági meghívásoknak, még a minisztériumában dolgozó „kompetens” személyeket is menesztette. 

Nem újdonság, hogy a tél mindig meglepetésszerűen éri a közutak tisztán tartásáért felelős hatóságokat, cégeket. 

…amikor eszembe jutott, hogy én a kilencvenes évek derekán találkoztam személyesen Soros Györggyel, akit a minap egy közéleti szereplő legyuribácsizott és otthon marasztalt Amerikában.

Ilyen ez a március. Lelkesítő és elkeserítő. Minden évben újjászületik bennünk a lánglelkű fiatalok bizakodása, hogy változtatni lehet, változtatni tudunk a minket fojtogató világon. 

Száz éve már, több is talán. Több bizony, egy kevéssel. 

Marosvásárhely, 1990. március 19–20. Azokban a napokban az azóta „fekete márciusként” elhíresült magyarellenes eseményeket az egész világ megdöbbenten szemlélte. 

Kerek évfordulóját ültük idén az 1848-as tavasznak. Melynek forradalmi hulláma az egész öreg kontinensen végigterjedt, ékköve pedig a magyar ifjak tizenkét pontos kiáltványa volt, amely egy értelemben megágyazott a ma ismert polgári demokráciáknak. 

Tavaly ismét sereghajtónak bizonyult Románia – 30 európai ország egészségügyi rendszereit összehasonlító elemzésekből legalábbis ez derül ki. 

Március 15-e nemzeti mitológiánk legfényesebb eseménye, a magyarság tudatában a szabad nemzetté válás ünnepe.

Belátom, ez nem kimondottan március 15-i vagy azzal kapcsolatos cikk. De ha a negyvennyolcasoknak rendelkezésükre állott volna ez a technikai eszköz, kommunikációs lehetőség, akkor bizonyosan ezzel mozgósították volna a tömegeket a Pilvaxba, a Nemzeti Múzeum lépcsejéhez. 

Közzétették az idei első bérstatisztikákat, és ezek láttán már az első elemzések is azt vetítik előre, amit lehetett sejteni: a fiskális forradalom nem úgy sül el, ahogy kapkodó tervezői remélték. 

Én vagyok én! Döngetik a mellüket nagy garral a politikusok. Határon innen és túl ők a legjobbak, legszebbek, legokosabbak. Mindig, mindenhol, mindenben ők mondják a tutit.

Nagyon mozgalmas volt politikai szempontból az elmúlt hétvége. A legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó esemény kétségkívül a marosvásárhelyi székely szabadság napi megemlékezés és menetelés volt.

Múlt pénteken arra jártamban megálltam, és elkeseredetten néztem, ahogy tovább csonkolják a „bulevárd” ostorfáit, amelyek Marosvásárhely hajdani pezsgő, virágzó korszakára emlékeztetnek. 

A botrányt az váltotta ki, hogy a pénzügyminiszter eldicsekedte: úgy „szerzett” diplomát ebben az intézményben, hogy tulajdonképpen arrafelé sem járt. 

Első házként fogadta el a szenátus szerdán azt a tervezetet, ami szerint ezentúl csak a közlekedésrendészet megkülönböztető jelzéseit viselő rendőrautóból lehetne sebességet mérni az utakon. 

A fóbiát, illetve a fóbiákat úgy határozza meg a lélek tudománya, mint „tartós, nem reális, igen erős szorongást, meghatározott külső helyzetekre adott választ, amilyen például a magasból való lenézés, vagy egy kis kutya közelsége”. 

Végre kihirdették a szép hazánkat az Európai Unió iskolaprogramjához csatlakoztató törvényt, így friss gyümölcsöt és zöldséget is kaphatnak az iskolások.

Csillapodóban az Oscar-láz, beszélhetünk a málnáról. Arról a bizonyosról, amelyet a csillogó, nagy Los Angeles-i filmes gála előtt egy nappal osztogat Hollywood.

Mert ezzel az országgal valami nincs rendben. Nem is volt soha. Annyi jót várt mindenki, és annyi minden bizonyult illúziónak. 

Nemrég csengett le a családorvosok tiltakozása, akiknek a kért tíz százalék helyett a költségvetési alapból 5,8 százalékot ígértek, holott az adóreform következtében sokkal magasabbak lesznek a kiadásaik a rendelők fenntartását és a középkáderek bérét illetően. 

Egy közepes várost egy évig gond nélkül lehetne működtetni közel 150 millió euróból.