hétfő, június 25, 2018

Zeneszülész

Akik egyszer igazán megtapasztalják, mit jelent a zenélés csodája, azok vallásként tisztelik a zenét. Alig van nagyobb élmény, mint amikor mi magunk teremtjük meg a zenét, a saját fülünk hallatára csendül fel az ének, vagy szólal meg egy hangszer. A zenélés alkotás is, hasonlít a teremtéshez. Valahányszor énekelünk vagy zenélünk, egy hangulatot teremtünk, egy hangulat születik meg a szívünkben.

Elanyagiasodó, szolgáltatásra épülő világunkban, bár egyre többször hangoztatják a lélekgyógyászok, mégis egyre kevesebb hangsúlyt fektetünk a saját lelkünk művelésére. Talán azt hisszük, hogy ha elromlik, ott a pszichológus, és megjavítja? A lelkünket is piaci áruvá fokozzuk le?

Voltak és vannak emberek, akik másképp vélekednek a zenéről. Akik kellően felnőttek szellemileg, azok túllátnak a zenetanulásra fordított idő okozta akadály fölött, és fölfedezik, mekkora lehetőséget kínál a muzsika.

Körmendi János gyerekkora óta orvosnak készült, de mindig úgy érezte, nagy szüksége van a zenére. Ő maga mesélte el egy interjú alkalmával, hogy annak ellenére, hogy orvosnak készült, a zene egy második lehetőség volt számára: „arra az esetre, ha nem vesznek fel, készültem B tervvel, legfeljebb elmegyek zenésznek”.

Körmendi János 1941-ben született. Szülei pártolták zenei tanulmányait. Gyerekkorában hegedülni tanult. Még kisgyerek volt, amikor bátyjával többször átment Kovács Gyula dobművészhez. Bizonyára jól megbámulta ezeket az erőteljesen dübörgő hangszereket. A mester – hogy lenyűgözze a gyereket – egy-egy széjjelvert ütőt adott neki ajándékba. Elképzelhetjük, mennyire örülhettek a szülők ennek az ajándéknak, amikor a fiúcska minden tárgyat kipróbált; „minden nyavalyán zörögtem”.

Tizenkét évi hegedülés után már zenekarban is megállta a helyét. „16 évesen összefutottam egy zongorista sráccal, akivel együtt jártunk szolfézsre, ajánlotta, hogy menjünk a MOM szimfonikus zenekarába, hegedűsöket keresnek. Egy szezont lehegedültem ott, szalonzenekar volt. Mindezt iskola mellett.” A serdülő fiatal nem félt sem a megterheléstől, sem attól, hogy a zenélés miatt esetleg kevesebbet tanulhat. A zenekarban érdekes módon újra felfigyelt a dobra: „marhára megtetszett a hangszer. Én itt 15 emberrel húzom, a dobos meg egyedül ott önálló életet él, vidáman üti a dobot”.

János számára a hegedű lassan kezdte elveszíteni egyeduralmát. A fiatalember elkezdett dobórákra járni. A dobolásnak is megvan a maga titka. Nehogy azt higgye bárki, hogy könnyű a dobos dolga! Ő a zenekar szíve, ő adja a lüktetést. És bizony, ha a dob a szívhez hasonlóan elkezd félreverni, belehalhat a zenekar.

Körmendi szerencsés volt. Nem kellett előkapnia a B tervet, ugyanis 1959-ben sikerrel felvételizett az orvosi egyetemre. Alig kezdődött el a tanítás, az egyetem folyóiratában fölfedezett egy hirdetést: „Orvosegyetemi zenekar dobost keres”. Hamarosan összeállt a zenekar. Előbb csak vasárnaponként muzsikáltak maguknak és barátaiknak, de nemsokára „ha adódott valamilyen más buli, gólyabál, szalagavató, akkor máshová is mentünk”.

A fordulat akkor következett be, amikor egy rendezvényen az egyetemi zenekart meglátogatta Illés Lajos. „Lajos kiváló zongorista volt. Sőt, be is ültem én is játszani mellé.” Ez a találkozó nem maradhatott folytatás nélkül. 1961-ben Körmendi véletlenül betévedt egy rendezvényre, ahol az Illés zenekar játszott. Elbűvölte az együttes stílusa. Nem csoda, hogy 1962-ben az együttesben játszott.

A zenekar természetesen folyamatosan változott, így a repertoárjuk is. Akkor még hangszalagon szerezték be a legújabb slágereket, mindenki addig hallgatta azokat, míg megtanulta a saját részét, aztán következtek a próbák. „Sokat gyakoroltunk, de Szörényiék profi zenészek voltak, nem ment nehezen.” Ma talán különös dolognak számít a sok gyakorlás, de ők komolyan vették a zenélést, és nem bíztak semmit sem a véletlenre. A zenének tökéletesnek kellett lennie, s csak azután léptek vele színpadra. Szorgalmuknak édes gyümölcse termett, hiszen az együttes Magyarország egyik legjobbjának számított.

Ma talán nevetségesen hangzik, de „63-ban még megesett, hogy egy ötwattos erősítőről szólt az egész zenekar”. Jól figyeljük meg: öt watt! Ilyen teljesítmény mellett nem volt velőtrázó a muzsika, és mégis élvezni lehetett. Ma miért csak akkor jó egy buli, ha az ember szíve, mája és veséje is beleremeg a hangerőbe?

Igazi csoda akkor történt az együttesben, amikor elérkezettnek látták az időt saját dalok szerzésére. Addig csak külföldi slágereket játszottak. 1965-ben Szörényi Levente és Bródy János felbátorodtak, és saját dalokat kezdtek komponálni. Az együttes félve nyúlt az új magyar művekhez, attól tartottak, a közönség kedvezőtlenül fogadja az újdonságot. Nem volt könnyű dolguk, hiszen egy magyar műfajt kellett megteremteniük. Kétségeik azonban sikerré változtak, a meglepett közönség ujjongva éljenezte dalaikat. Egy születés csodáját tapasztalta meg a zenekar.

Körmendi az egyetem befejeztével rezidensként kezdte orvosi karrierjét. Az orvosi hivatás azonban nem mindig engedte meg a zenélést. Egyre gyakrabban kimaradt a próbákról, majd az előadásokra is helyettest kellett hívniuk. A fiatal orvos belátta, hogy nem űzhet gúnyt a zenéből, ezért 1966 májusában játszott utoljára az együttessel. Ő maga is megdöbbent azon, hogy kimaradásait szó nélkül fogadták, sohase rótták fel neki. Ha bárki is kirívóan önző lett volna a zenekarban, akkor vádakkal illették volna, de ilyen nem történt.

Az egykori dobos 1969-ben szülész-nőgyógyászként szakvizsgázott, és 1970-ben már Kanadában dolgozott. Ott is halt meg 2016-ban.

Talán provokatív a kérdés, hogy vajon zenélés nélkül többre vitte volna Körmendi? Ha az iskolában nem vesszük komolyan a zenét vagy akármelyik másik tantárgyat, akkor egy esetleges B terv lehetőségétől fosztjuk meg magunkat. De ha nincs is szükségünk második vagy sokadik tervre, vajon elhanyagolható az a sok pozitívum, amit a zene kínál?