vasárnap, április 22, 2018

Világhódítók

Hétköznapi történet

Első, második és sokadik látásra is csak pár lépésnyinek tűnt a második emeleti garzonlakás. Idő kellett ahhoz, hogy kitáguljon a tér, de amikor ez bekövetkezett, egzotikus növények távoli árnya, közeledő vonatok körvonalai, egymásra találó tengerek végtelen hullámteste rajzolta át a fehér falakat. 

– A férjemmel rengeteget utaztunk – kezdte történetét az ősz hajú, finom arcú nő. – Nem telt el úgy nyár, hogy ne láttuk volna a Fekete-tengert, és a hegyek hívásának is mindig engedtünk, évente legalább egyszer a Fogarasi-havasokba „száműztük” magunkat. Ugyanakkor programszerűen vettük sorra a nagyobb városokat, Brassót, Szebent, Jászvásárt, Bukarestet. A házasságunk elején sokat vonatoztunk, aztán megvettük a Ladánkat, attól fogva vele jártunk mindenfele. A férjem mérnök volt, jól keresett, megengedhettük magunknak a kalandozást. De sohasem vonzott a luxusüdülés, vendéglőzés, flancolás. Volt egy kicsi rezsónk, azt bepakoltuk az autóba, és az otthoni hozzávalókból magunk készítettünk mindenhol ebédet, vacsorát. 

Pár perc csend következett, beszélgetőtársam derűs arccal keresgélt az emlékeiben, aztán folytatta:

– Akkor sem nyughattunk, amikor a két fiunk megszületett. Egy ikerpárral nem könnyű jönni-menni a nagyvilágban, de mi meg sem gondoltuk, hogy otthon maradjunk a négy fal között. Amikor a rendszerváltás után megnyíltak a határok, Magyarországra és Ausztriába is átkocsikáztunk. A gyerekeknek mégis a margittai sátorozások jelentették mindig az év fénypontját, ott érezték igazán szabadnak magukat. Egy alkalommal a férjemnek a munkája folytán pár hónapra Afrikába kellett utaznia. Lehetőségünk lett volna vele tartani, de éppen akkor kapták el a bárányhimlőt a fiúk, így ez a kaland elmaradt. Akkoriban még számítógép sem volt, nemhogy internet, így csak a hazaküldött képeslapok mesélhettek nekünk az ottani világról. Később persze a férjem is beszámolt mindenről. Nem sokkal ezután aztán megváltozott az életünk. Észrevettem, hogy egyre nehezebben mozgok, hamar fáradok. Egy este elcsúsztam a fürdőszobában, leestem. Nem tudtam lábra állni. A férjem azonnal orvoshoz akart vinni, de csak az átvirrasztott éjszaka után engedtem, hogy betegyen az autóba. Nemsokára megtudtuk, hogy combnyaktörést szenvedtem. Megműtöttek, több hetet töltöttem a kórházban. Ott adták tudtomra, hogy csontritkulásom van, ezért esett nehezemre már korábban is a helyváltoztatás.

– Ez, gondolom, véget vetett a közös kirándulásoknak.

– Nem egészen. A szó szoros értelmében már valóban nem tudtunk utazgatni, de egy másféle kalandnak azért helyet adtunk az életünkben. A fiúk akkor már Kolozsváron jártak egyetemre, ritkán jöttek haza, így kettesben kellett feltalálnunk magunkat. Mindig nagy könyvtárunk volt, csak sosem került elég idő arra, hogy az egészet kiolvassuk. Elhatároztuk, hogy változtatunk ezen. Egy fantasztikus szellemi utazásba vágtunk bele, egymásnak olvastuk fel a könyveket, Gabriel García Márquez Száz év magányát, Zola Patkányfogóját, Korda István Kőrösi Csoma Sándorról szóló művét, A nagy út címűt, és mindent, ami a polcokon sorakozott. Szabadon csapongtunk korok és világrészek között, de az utolsó oldalak előtt mindig megálltunk, és magunk találtuk ki a történet végét. Aztán persze továbbolvastuk a regényt, hogy megtudjuk, mennyire tértünk le az írói fantázia szőtte útról. Nagyon szép, gazdag időszaka volt ez az életünknek. Rendszerint délutánonként vagy estefelé kezdtük a felolvasást, hol én, hol a férjem vette át a könyvet. Órák teltek így el, aztán, ha belefáradtunk a kalandozásba, felüdülésként elővettük a fiaink régi bűvös kockáit, és versenyeztünk, hogy ki rakja ki hamarabb az összes színt. A férjem képleteket dolgozott ki az utolsó négy mozdulatról, most is megvannak még, tudom is, hogy hol.

Lassú, méltóságteljes mozdulattal állt fel beszélgetőtársam a kanapéról, és a tévéasztal fiókjához lépett. Kockák rajzával és hatványkitevővel is ellátott nagybetűkkel teli papírlapot vett ki belőle, elém tette, aztán el is magyarázta az égtájakra vonatkozó rövidítések jelentését.

– Akkor sem hagytunk fel a közös játékkal, amikor a férjem ágynak esett. Súlyos szívbetegséggel diagnosztizálták, fél évig ápoltam. Aztán egy reggel hirtelen „befizetett” egy egészen másfajta kalandra. A távozása után a háromszobás családi házunkat a nagyobbik fiamnak adtam át, a kisebbik ugyanis akkor már évek óta Németországban élt a családjával, nem tartott igényt az ingatlanra. Ezt a garzont abból a pénzből vettem, amit a férjemmel a közös évtizedeink alatt takarítottunk meg. 

– Nem volt nehéz átszokni a kicsi lakásra a nagy ház után?

– A férjem nélkül idegenné vált számomra az otthonunk, szó szerint fázni kezdtem benne. Itt újra önmagam vagyok. Befészkelem magam az ágyba, keresztrejtvényezek, olvasok, és közben hagyom, hogy átjárjon minden, amitől valaha úgy éreztem, enyém az egész világ.