kedd, június 19, 2018

Turistából zarándok

A csíksomlyói búcsún jártam kerékpárral

„Vastagnyakúként” hosszú-hosszú időn keresztül elengedtem magam mellett a zarándoklatokról érkező híreket. Napokon vagy heteken át gyalogolni, majd megérkezni valahová, ahol már annyian vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hová álljunk, majd vég nélkülinek és unalmasnak tűnő szertartások után végre elindulni haza…

Aztán Nepálban járva megtapasztalhattam, hogy a különböző világvallások hívei (hinduk és buddhisták) is képesek békességben egymás mellett élni, mi több egymás kegyhelyeit látogatni, egymás tanait elfogadni, akár átvenni is. Arra gondoltam, hogy akkor mi, akik ugyanannak a világvallásnak, a keresztyénségnek vagyunk élő tagjai, miért ne tisztelhetnénk meg jelenlétünkkel időnként egymás templomait, istentiszteleteit, miséit, ünnepeit? 

A világon sokan élnek fizikai bezártságban, a rendszer, a test, a nincstelenség korlátai között, de a lelket, a hitet, a vallási meggyőződést nem lehet bezárni, mert minél jobban be akarnák temetni, annál nagyobb lesz a vágy arra, hogy kiszabaduljon és szárnyaljon. Még a kommunizmusnak sem sikerült kiölni a hitet, sőt reménykedésünk paradox módon megerősödött. 

Manapság azonban nemcsak lelki, hanem fizikai szabadságot is élvezünk, ezért pünkösd elött néhány nappal – kíváncsiságomtól hajtva – eldöntöttem, hogy elindulok kerékpárral a csíksomlyói búcsúra. Úgy gondoltam az egészre, mint egy jó kis kirándulásra, amikor kizökkenthetem magam a hétköznapokból, és kipróbálhatom magamat egy 100 kilométeres tekerésen, át a Hargitán. 

Aggodalmaskodva indultam el pénteken Segesvárról, mivel az előrejelzések szerint nem sok jóval kecsegtetett az időjárás, ráadásul azt sem tudtam, hol fogok éjszakázni, ugyanis búcsú idején 50 kilométeres körzetben minden szállás már hónapokkal korábban le van foglalva. Elképzeltem, amint valahol a hargitai fenyves erdő aljában ácsorogva ázom-fázom. Aztán amikor Máréfalva után kapaszkodni kezdtem a hegyre, a táj szépsége feledtette velem egy időre nyugtalanságomat. Az út szélén akácvirágok bódítottak, a rétek sárga és lila virágait simogató fuvallat látványától borzongtam, odafönt sötétzöld erdők leheltek rám fenyőillatot. De ahogy emelkedtem, a szellők széllé erősödtek, az ég elfeketedett, és lelki szemeimmel láttam magamat, amint a csapkodó viharral küzdve húzom fel sátramat.

Az út legmagasabb pontján, a Tolvajos-tetőn egy pihenő kerékpáros zarándokcsapatot értem utol, akik meglátva engem, magukhoz hívtak és „szíverősítővel” meg lekváros fánkkal kínáltak. Ez volt az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy ez az út több lesz, mint egy jó kis kiruccanás, kerékpártúra, edzés, kihívás, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. A felebaráti szeretet megtapasztalása volt ez, egy olyan érzés, amihez nincsen fogható. 

Aztán amikor ereszkedni kezdtem lefelé a hegyen, Csíkszereda előtt egy kis panziót vettem észre az út szélén. Lefékeztem, gondoltam, megpróbálom, hátha van szabad helyük, és – csodák csodája – volt, mert egy csoport az utolsó pillanatban visszamondta a foglalást. Bebizonyosodott, mint oly sokszor más esetben is, hogy nem kell kishitűnek lenni, folyton aggodalmaskodni, hogy mi lesz velünk, hol fogunk nyugovóra térni stb. Csak el kell indulni, és Isten egyengeti ösvényeinket, és mindig úgy intézi életünket, hogy az számunkra a legjobb legyen. 

Az igazán nagy meglepetések azonban a csíksomlyói kegytemplomnál kezdődtek. Ott voltam pénteken az este 7 órakor kezdődő misén, és álmélkodva néztem az istentiszteletre érkezőket: mély hitüket tapintani lehetett. Ha egy objektív mérőeszközzel vizsgálni lehetett volna a hit nagyságát, akkor azt hiszem, hogy a grafikon tetőpontja a lap tetején túlra csúcsosodott volna. 

Miközben a templomban és az udvaron százak és százak szomjúhozták Isten igéjét, addig egy picivel arrébb alig egy tucat ember köszöntötte Magyarország éppen érkező köztársasági elnökét, Áder Jánost és feleségét. Úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Egy szerény, de népét és hazáját szerető államférfi ugyanúgy tudja, mint a józan gondolkodású polgárok, hogy minden földi hatalom véges, egyedül Istennek jár az örök dicsőség.

Szombaton a Kálvárián araszoltam fel a nyeregbe sok ezer zarándokkal. Ami a magaslatról elém tárult, soha nem fogom elfelejteni. Alattam terült el a világ összmagyarságának néhány százezres képviselete az egész Kárpát-medencéből, de még a tengereken túlról is. A közeli, távoli emberek és zászlók körvonalai pillanatok alatt szétfolytak nedves szememben, és már csak összemosott színfoltokat láttam: pirosat, fehéret, zöldet, égszínkéket, arany- sárgát.

Az élet védelme mindennél fontosabb – hirdették a 2018-as búcsún, abban az évben, amelyet az ifjúságnak szenteltek. Örök érvényű gondolat, hiszen csak az a család, nemzet, ország életképes, ahol vannak fiatalok.

Persze, mint mindent, ezt is sokféleképpen lehet magyarázni és értelmezni, hiszen hitéletünket is sokféleképpen éljük meg. A zarándokok motivációi is annyifélék, ahányan vannak, de az biztos, hogy ott mindenki megtalálja a gyógyírt. Olyan a hit, mint a láng: ha nem tápláljuk, gyengülhet, kihunyhat. A zarándoklatok a hitet táplálják, de sok embernek véget érnek a zarándokhelyen, mert a hosszú gyaloglások, kerékpározások után jólesik végre buszra, autóba ülni és kényelmesen hazatérni. Egy picit olyan ez, mint amikor kapunk egy ajándékot, de az összetörik, még mielőtt hazavihetnénk. Könnyű ott hinni, ahol mindenki hisz, de ha visszatérünk abba a világba, ahol nevetségesnek tartják a hitünket, nos, ott mit kezdünk a meggyőződésünkkel?

 Remélem, az én búcsújárásom nem ért véget Csíksomlyón. Én visszafelé is saját erőből küzdöttem magamat át a Hargitán Segesvárra, és a Szentlélek kiáradó erejéből merítve lettem turistából zarándok. 

Veress Zsombor