szombat, április 21, 2018

A természet kalendáriuma (CCCII.)

Kankalin a korondi Aragonit-dombon 1978-ban

Homály. A bimbós sombokor

ködpermetegben ázik.

Hozok egy ágat, vízbe tedd,

vázádban kivirágzik.

 

Pár nap s kibontja szirmait,

mintha kénlánggal égne.

S a verandán szétsugaraz

a tavasz szőkesége.

 

59 évvel ezelőtti április üzenetével érkezem ma, kedves Olvasóm. 1959-ben írta volt e tavaszvarázsoló sorokat Áprily Lajos. Tíz évre rá, két évvel örök somvirágba költözése után, első posztumusz kötetének címét fia, Jékely Zoltán e verscímből kölcsönözte: Akarsz-e fényt?

Akarod-e a tavasz fényét? Micsoda kérdés! Hát persze. Az új fényekkel csobbanunk a tavaszba.

Összetorlódnak a napfény, fia – a hő – s unokái – a szelek s esők – gerjesztette tavaszi események az idén: együtt virágzik a sommal a tulipán s a nárcisz, de még virágporát lengeti a szélbe a mogyoró barkája is, s kankalinok, megirigyelve a som sárgáját, bontják virágaikat a dombhátak peremén. A későn érkezett hó is elment, s vele együtt a téli gond is múlt vasárnapon. Mint Áprily két évvel korábban, 1957-ben írt versében is:

 

Elment a gond a hóval,

felhőn is fény nevet.

A somvirágos oldal

arannyal integet.

 

Ha utas jön hajóval,

a hegyre feltekint:

– Ni, somvirágos oldal…

És issza azt a színt.

 

(…) A somvirágos oldal

lejtőjén túl, alul,

kő- és keresztfa-sorral

kis temető lapul.

 

Beszélgess ott a holttal,

tavasszal érzi még:

– A somvirágos oldal,

az volt gyönyörűség.

 

Szelíd, egyszerű szóval

kérem: míg élhetünk,

szép somvirágos oldal,

adj jó tavaszt nekünk.

 

A somvirágos oldal utalásai árulják el a vers keletkezési helyét. A visegrádi temetőből, Áprily sírja mellől éppen átlátni a Duna túlsó partjára. Az az oldal idén is somvirág halovány szerény sárgájában táncol.

Az első áprilisi langyszellőjű este a csillagos ég alá csalogat. Az ember által landolásra kiszemelt második égitest, a Mars, melyre újrainduló űrversenyében a két űrnagyhatalom még e század első ötödében embert küld, egyre fényesebb, vörösödő színnel kelleti magát a délkeleti égen, a Nyilasban. Erős fénye a többi bolygó e hónapban halványabb fényerején jóval túltesz. Az alig látható Merkúr fél órával kel a Nap előtt a keleti égen. A Vénusz kétórányira követi a Nap nyugodását: az egyre világosabbá váló napnyugta után gyengén látszik a nyugati látóhatár felett. A Jupiter késő este kél, a déli égen ragyogat sárgásfehér fényével. A Szaturnusz a Nyilasban vált a hónap közepén előretartó mozgásból hátrálóba. Az Uránusz közel jár a Naphoz, s nem figyelhető meg. A Neptunusz is majd csak a hónap végén kereshető a Vízöntőben.

De térjünk vissza a nappalokba. A hosszabbodásukkal virágba boruló somot először 95 éve, 1923-ban énekelte meg Áprily, a Márciusban:

 

(…) Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason. (…)

 

Április idusán, 279 éve, 1739-ben született Winterl József Jakab botanikus. 32 évesen már a nagyszombati egyetemen tanított rendszertant Linné szerint, s közel negyven éven át vezette a kémia-botanika tanszéket, miközben az egyetem Pestre költözött. Mária Terézia 1777-ben úgy döntött, hogy az egyetemet Budára helyezi át, a királyi palotába. II. József átköltöztette az egyetemet Pestre 1784-ben. Az osztrák Winterl – bár soha nem tanult meg magyarul, magyar érzelmű tudós volt – azonban végig kitartott az állandóan költöztetett egyetemen. A többször átköltöztetett botanikus kert mai utódja a Füvészkert – A Pál utcai fiúk egyik helyszíne – 1784-ben az általa megvásárolt józsefvárosi telken nyerte el végső helyét.

A sokat költöző Áprily utolsó lakhelyén, a visegrádi várhegy alatti völgyben írt versei a Jelentés a völgyből című kötetében jelentek meg 1965-ben. E kötet Évszakok zenéje ciklusában találta meg végső helyét a Régi poéta költeménye, mely mottójában is Ilosvai Selymes Pétert idézi:

„Írtam egy sombokorban…”

 

Füstös házból kiment a sombokorba

s tönk-asztalánál kispadjára ült.

Áradt a fény. A lomha és mogorva,

rabtartó tél havasra menekült.

 

(…) S ha olykor szellő libbent át a fáján,

tollára szirmot pergetett az ág.

S túl sárgafényű sombokor-tanyáján

sötét világ volt: zord török világ.

 

A mai zord „török világ”? Ettől menekedtünk talán meg e hét végén mi, végváriak. Megmaradni és építkezni magyarként a szülőföldön az őshonos nemzeti kisebbségek jogán.

 

Szereztem ezt sombokros hegyre hágva,

míg régi verssel kísértett a múlt.

Kinéztem a viharborús világba

s egy-egy szirom a kalapomra hullt.

 

Egy botanikatörténeti szirom századnyi idő távolából. 129 évvel ezelőtt, 1889. április 15-én született Paál Árpád növényfiziológus. Az elsők között kezdett foglalkozni a növényi hormonokkal. Ő a később auxinnak elnevezett „növesztő hormon” felfedezője. De lám a sors! Kutatóközpontjának általa megálmodott nevét a budapesti egyetemen, bár ő a Növényélettani Intézet nevet már 1929-ben használta, a felsőbbségek csak 1943-ban bekövetkezett halála után hagyták jóvá. Eredményei pedig? Nobel-díjat érdemeltek volna. Ma világszerte elismerik elsőbbségét. Sorsa némiképp somfasors.

Áprily A somfa-csonk verse előbb említett kötetében a Régi poétát követi:

 

A somfát fenn a bükkcserjés alatt

télen kivágták, csak a csonk maradt.

 

Aki fejszét fogott rá, bárki volt,

tavaszi aranyamtól megrabolt.

 

A nap szeme keletről odalát,

keresi a sárgavirágú fát.

 

Nagy messzeségből egy madár suhan

s nézi: tavalyi fája merre van?

 

Néhány kört ír a puszta csonk körül

s a hangja sír, mikor továbbrepül...

 

Az a kegyetlen téli fejsze ölt:

Egy aranyfolttal szegényebb a föld.

 

Az élet igénylése, az élő óvásának vágya tűzsárgállik ki e versből. Akár az éppen 230 éve, 1788. április 16-án örök Jardin des Plantes-jába költözött Georges Buffon botanikus – a párizsi füvészkert igazgatója – soraiból:

„Ezek olyan élő egységek, amelyek növényként vagy állatként élnek a vízben, majd szétszóródnak a talajba, a vízbe, a levegőbe, s valahol ismét összekeverődnek, új szerves lényt alkotva. Az élő molekula halhatatlan. Az ember ázalékállatkákból épül fel.”

Tanításának lényege a későbbi sejtelmélet alapja.

A sejt központjában, a maghártya alatt a kromoszómákban szunnyad az örökítőanyag, a DNS. Szerkezetének valódi felfedője, Rosalind Elsie Franklin sem kapott – a szabályzatnak megfelelően, mely előírja, hogy csak élő személy részesülhet a világ ma elfogadottan legnagyobb kitüntetésében – Nobel-díjat. Az angol biokémikus 60 évvel ezelőtt, 1958. április 16-án, 38 éves korában halt meg. 1953-tól a londoni King’s College-ben a DNS röntgenkrisztallográfiai vizsgálatán dolgozott. Felismerte a lényeges összefüggést a DNS szerkezete és röntgendiffrakciós képe között. De mielőtt eredményeit publikálhatta volna, kitűnő röntgenkrisztallográfiai felvételeit Wilkins az ő tudta nélkül megmutatta Watsonnak. Utóbbi pedig Crickkel együtt ezeknek a felvételeknek a segítségével szerkesztette meg a DNS „kettős spirál” modelljét. James Watson, Francis Crick és Maurice Wilkins a DNS szerkezetének megállapításáért részesült a Nobel-díjban 1962-ben. Rosalind Franklin munkássága pedig sokáig feledésbe merült.

E cseppet sem vidám „tavaszi” történetből azonban térjünk vissza a most tavaszába, Áprily még egy – a hatodik, s egyben utolsó – somversével, a Mennék eléddel:

 

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj 

s kipattanjon a sárga kis kehely.

(...) Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

 

Írtam mindezeket egy somostetői sombokorra emlékezve. A zöldellni vágyó avarba hullt virágporától sárgálló bakancsom nyomát a száradó avartalan domboldal rég nem őrzi már. S a bakancs is rég oda. Utoljára 1978-ban volt a lábamon, áprilisban, amikor a korondi Aragonit-dombon kankalint fényképeztem Lajos öcsémmel.

Csak bennem él, de bennem él a somostetői sombokor kénsárgán lángoló virágpora.

Maradok kiváló tisztelettel minden végvári iránt.

Kelt 2018 tavaszán, április 13-án, pénteken