szerda, január 24, 2018

Selejtezés

Egykor nagy híve voltam, de ma is vagyok, a szellemi vetélkedőknek. Még tévés koromban – régen volt, elismerem – javasoltam is a magyar adás akkori főszerkesztőjének, hogy mi is teremtsünk elő, találjunk ki, csináljunk valami hasonló vetélkedőt, mint ami akkoriban a magyar királyi tévében ment, és amelyet csak azok élvezhettek bérces hazánkban, akik a bérceken kívül, bércalján éltek. Sőt én is kidolgoztam egy efféle szellemi bajnokságot, de aztán semmi sem valósult meg belőle, inkább objektív, mint szubjetív tényezők negatív összjátéka folytán.

Aztán jött az a korszak, amikor már a bérclakók is részesülhettek a vetélkedők szellemi áldásából, Vágó úr milliomosaiból pl., amikor olyan népszerű volt, hogy társasági beszédtéma lett, a kérdések milyenségről is vita folyt. El kell azonban ismernem, hogy egy bizonyos iskolázottsági szint átlépését megkövetelte a dolog. Zártabb társaságokét. Nem a bokorlakók és egykori iskolakerülők, tanulni utálók, nem a könyvet maguktól eltolók és izomagyúak körében dúlt az ámulat.

Akkoriban azon vitatkoztunk, ha az általános műveltség kívánalmai, határai közé beengedhető-e olyan kérdés, hogy mi volt a kedvenc fogkréme Michael Jacksonnnak, és ki énekelte éjfélkor a Broadwayn citerakísérettel azt, hogy „Kicsi dog, de tarka” a négy Beatles fiú közül? Végül be kellett látnunk, hogy ma már hozzátartozik az általános kultúrához az ilyes természetű ismeretanyag is, nem csupán a George Washington fogszabályzóját készítő kismester neve és cipőmérete.

Így visszarévedve, nosztalgiázva, elmondható, boldog idők voltak azok! Aztán jött az a korszak, amikor a vetélkedőkben a szellemi csúcsmászást követte vagy inkább kombinálta a műsorvezető a lecsúszással, a süllyesztőbe küldéssel szó szerint is. Enyhítette a happeninget Gundel-Takács szellemessége és éleselméjűsége. Ekkor inkább a tüneményes sportriportert élveztük, mintsem a kérdéseket, bár azok sem voltak csapnivalóak és ostobák. Ezt az állapotot és művezetést azonban felülírta politika vagy intrika, a hülyeség vagy a szakma sárga irigysége.

A kereskedelmi és ipari tévék, a mezőgazdasági és reklámbagzó adókon megjelent a vetélkedőknek az a fajtája, ahol a testi erő, az ügyesség, a majommal való rokonsági fok bizonygatása lett a tét. A vízbe esés, nyaktörés, bukás, megkönnyebbült üvöltés, ostoba riporteri szurkolás játszotta a főszerepet. Ezt már bárki élvezhette, aki bohóctréfákon, cirkuszi mutatványok bámulatán nőtt fel, és abból az elme- és lelkiállapotból már nem tudott továbblépni. Ahogy mondani szokás, mindenki éjjeliőrnek születik, de egyesek továbbtanultak.

A szórakoztató bohóságok és hülyeségek ládája azonban még ennél is tovább merészkedett. Áttévedt a lélektan területére. Miről is van szó? Valószínűleg elkészült a magyar műveletlenek, ostobák, gyengeelméjűek digitális térképe, ahonnan ki lehet választani a leggagyibb, a legtuskóbb versenyzőket. Őket állítják egymás ellen ringbe. A műsorveztő pedig rikoltozva hülyül, leereszkedik amazok tengermély szellemi szintjére.

A kisebbségi néző ideát, bár megkapta az állampolgárságot és a szavazati jogot az anyaországiakhoz, nem hisz a fülének és a szemének: hogy lehet valaki ennyire tökkelütött, bunkó és míveletlen, aki egyetlen kérdésre sem tudja a választ. Pedig a kérdések elemi iskolai szintűek és nehézségűek. Trükkre gondol, arra, hogy ezeket a rúdon csúszkáló macákat, hetyke házinéniket és borostás izompacsirtákat betanították, felkérték, nehogy egyetlen helyes választ is felöklendezzenek. A kisebbségi azt mondja, nem, nem lehet ennyi magyar buta Árpád honában.

Az odaáti, a téged lerománozó primitív nagymellényű felségesen szórakozik. (Tisztelet a kilencmillió kivételnek!) Ez a neki való műsor, hiszen mindjárt jobban érzi magát: fölényesen műveltnek, tudósnak, aki kapásból tudja a választ, aki azon derül, mily ostobasággal vertek honfitársai. Ahelyett, hogy tiltakozna, elzárná a tévét. Vagy az Észbontó producerét, aki erre pénzt áldoz. Az előfizetők és adófizetők pénzét.