szerda, január 24, 2018

Párizs környéki húsleves

Csütörtöki kimenő

Nem kívánok beleszólni a most zajló igazságügyi, törvényalkotási-torzítási vitába. Nem is tehetném, ugyanis nem vagyok jogász, se bíró, a taláros testületnek még tagja sem, csupán döntéseinek alanya voltam egykoron. Saját magam láttam ennek kárát. De hát ezt a független bíróság hozta meg az igazság és a ráruházott hatalmánál fogva. Nem taglalom, megtettem már másutt, máskor, rágyertyáztam, mitől is független a tekintetes és nagyérdemű.

A most folyó viták lényege, amint ezt a híradásokból kivehettem, a büntetésvégrehajtás megkönnyítése, a börtönök szellősítése, a cellapriccsek felrázása. Vagyis több, eleddig büntetendő tett, szándék, megvalósult vágyálom, lopás, csalás, korrumpálás (és nem krumplikapálás) megbocsátása, elnézése, enyhítése, borogatása, eltussolhatósága, ami ellen bírák, bírósági alkalmazottak, jogi doktorok, az ellenzék és a szakértők, de talán az ügyvédek is tiltakoznak. Kiállnak az utcára, a nagy műgonddal és zegzugosan, de tekintélyt ébresztő célzattal épített igazságügyi paloták lépcseire, előcsarnokába, ahol Justicia vakon, bekötött szemmel is pártolólag tekint reájuk (mint egykor József Attilára a század – nem a kivégző század!), és némán tiltakoznak kis táblácskákkal. Miként láttam a parlamentben is. Ezért a román házelnök őket meg nem bünteti, mert ez joguk nekik, mit „tőlük senki el nem vehet(i)”, akárcsak a borban felszálló buboréktól. 

Ámbátor arról valahogy nem szól a parlamenti vita – holott ez is témája lehetne az igazságügyi reformoknak –, hogy mikor is büntet a bíró a kisebbségvédelem nevében nacionalista és sovén többségit (egyént, testületet, jogi személyt és fizikai bunkót). Ugyanis vannak – papíron szépen mutatnak – a kisebbség védelmét szolgáló törvények itthon és az Európai Uniótól rekommandálva (expressz, ajánlva a parlament címére feladva elég régen, biztos megérkezett, csak még nem volt idő felbontani, mert fontosabbak voltak a tollak és párttorzsalkodások, hatalommegragadások és bizalmatlansági bizalomgerjesztések). Van már kinyilvánított jogegyenlőség, de míg az egyik félből alakult bíróság – melyben ott a természetes vonzódás saját nációjához – ítélkezik a másik fél felett (aki vádlott, bűnös, bűntelen), addig az igazság érvényre juttatása fölöttébb pisklákoló. A honi bíróságok még nem tudnak felülemelkedni a két-három százados nacionalista neveltetés korlátain, annak koloncait nem tudják ledobni, hogy az elmarasztaltban felfedezzék az egyenlő jogokat viselő/őt megillető alanyt. 

Addig olyan perek futnak, melyeket acsarkodó klerikális szekusmaradékok és neonáci entellektüelek indítanak kisebbségi intézmények ellen, oly egyének és csoportosulások, nemzeti hordák, amellyel paranoid szündrómáikat (üldözési mániájuk betegségmegnyilvánulásait) folyton rávetítik képzelt ellenfeleikre. Attól félnek, hogy kiszoríttatnak a húslevesből, más eszi el előlük a laskát és a murkot. (Neked: tésztát és sárgarépát.) 

Például abból is pert lehet kreálni, és a tekintetes törvényszék komolyan is veszi, hogy egy magyar egyetemi intézmény árnyékot vetít egy frissen felhúzott, uralmi jelképként felmeredő imatóriumra. És ezért bírák ülnek össze, ügyvédek készülnek perbeszéddel, tanúkat mozgósítanak az ész sikátoraiból. Pedig a nagy meccset (ítélethozatalt) már lejátszották 99 évvel ezelőtt Albán Juliska pályáján. És az Égi Bíró sem döntött utóbb a javunkra Párizs környékén.