csütörtök, december 14, 2017

Nemzetaggasztó

Kering az interneten egy dr. Doru Pop kolozsvári egyetemi előadótanár nevéhez köthető szöveg, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy Romániát nem lehet újraindítani, újra mozgásba hozni, akár egy számítógépet, lezárni és újra bekapcsolni (visszaállítani, „resetálni”), ugyanis a sokféle és sokrétű kivándorlások következtében az ország legjobbjai elmentek, végleg hátat fordítottak Romániának, akik pedig itt maradtak, azok szellemi értéke és cselekvési kapacitása, hatékonysága – a legjobb indulat mellett is – csupán kétes, alacsony hatásfokú, folytonosan romló. Mindezek Doru Pop tanár úr szavai, kétségbeesett következtetései.

Hozzáteszi: kimerült Románia demográfiai, újranépesedési forrásvidéke, hazája felélte tartalékait végzetesen és végérvényesen. Állítja, ha azt hiszi még valaki, hogy a helyzet javulhat, Románia „újraindítható”, újjáteremthető, az a cselekvő-gondolkodó elit, amely a vezetésre alkalmas, az csupán azt jelzi, hogy az itt élők csodavárók lettek, a semmiből akarnak valamit teremteni.

A sötét és pesszimista kép első látásra valóságosnak tűnik. A demográfiai válság az elitek szintjén, elsősorban a politikai szintjén, úgy tűnik, mintha teljesen igaz lenne. Holott a társadalom útkeresése hosszú és fájdalmas, fájdalmasabb, mint amire 1989 decemberében vagy korábban, mondjuk 1945-ben számítottak, számítottunk. A krízishelyzetekre mindig sokkal érzékenyebben és sokkal drámaibban reagál az értelmiség egy része, amely felelősséget érez nemzete, népe sorsáért. Saját szerepét eltúlozva jajong.

Ezek persze közkézen forgó megállapítások. Doru Pop kimondva-kimondatlanul a két világháború Nagy-Romániáját tekinti az ideális állapotnak, összehasonlítási alapnak. (Miként a magyar közhiedelem Nagy-Magyarországot, a Szent István-it, Ferenc Jóskával megkoronázva, első világháború nélkül hiszik a földre szállt – egyre távolodó – mennyországnak.) Ahhoz az 1919–1940 közötti Romániához képest a különböző diktatúrák módszeresen vagy rendszertelenül csonkították, kiüldözték, irtották a kreatív, szabadságszerető elméket különféle emberellenes ideológiák (fasizmus, szocializmus, kommunizmus, nemzeti kommunizmus) mentén. Romániának sikerült 60-80 év alatt megszabadulnia két tehetséges etnikumtól, amelyeket kilökdöstek, kivándorlásra kényszerítettek, amelyeket nehéz nyugatnémet márkáért/dollárért eladtak. 1990 után az ország ipara lenullázódott, és legalább hárommillió ember dolgozik külföldön, akik előbb vagy utóbb nem a hazatérést, hanem a kinti letelepedést fogják választani számtalan előnyéért és a kényelemért. Elszivárognak az orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, tanárok, kutatók, magasan képzett szellemi munkások, gondolkodók, feltalálók, és helyükbe csupán szurrogátumok, rosszul képzett pótlékok, foldozatok, hamis helyettesítők, ha nem tátongó, betömhetetlen lyukak maradnak.

Nem én mondom, D. P. állítja. Mint jeleztem: első látásra meghökkentően valóságosnak tűnik az elemzés. De egyfelől maga D. P. cáfolja saját jelenlétével, amennyiben továbbra is Kolozsvárott képes a nemzetféltő gondolatokat Facebookra vetni. Meg aztán minden értelmiségi (státusa szerint) ismer saját szakmai környezetében kiválóságokat, megbízhatóan szolid műveltséggel rendelkező szellemi munkásokat, találkozik olyan fiatal emberekkel, akik az egyetemi képzés ellenére vagy éppen annak köszönhetően ígéretesek, a maguk helyén nagyobb teljesítményekre képesek, írnak, publikálnak, feltalálnak, doktorálnak, kutatnak, és még mindig itt vannak, vagy hosszabb tanulmányút végeztével úgy döntenek, hogy hazatérnek.

Sejtem, hol rejlik a tragikus szemlélet gyökere, hol van a sötét általánosítás eredője: a román értelmiség most szembesült azzal a demográfiai, migrációs jelenséggel, amivel a svédeknek és íreknek már a 19. vagy a 20. század elején, a németeknek a hitlerizmus alatt, vagy a magyaroknak 1944–45-ben, 1956–1957-ben számolniuk kellett: az emberi (szellemi) erőforrás tömeges kiáramlásával. Amazok túlélték, kiheverték, több-kevesebb sikerrel és stratégiával „újraindították a számítógépet”. Ámbár Magyarország esetében, akárcsak itt, újabb exodus sodrában állunk.

Ami az egész elmélet ismertetésére és kommentálásra késztetett, az roppant egyszerű. Kolozsváron él a nevezett egyetemi előadó, a Babeş–Bolyai TE-en tanít, folyton románokról beszél, hiszen az az ő népe, de még Kolozsvárott („a magyarság szellemi fővárosában”) is élnek valóságos magyar hús-vér emberek, értelmiségiek, kutatók, tanártársak, közemberek, bolti kiszolgálók és halk szavú hivatalnokok, folyvást magyar kulturális és építészeti örökség emlékei között ügyintéz és aggódik, vajon miért nem kapott helyet az ország demográfiai helyzetelemzésében egy árva szót sem a magyarság? Avagy tényleg erről is írt valami lényegeset/lényegtelen semmiséget, udvarias távolságtartó szöveget, de az általam ismert információs keringési kört elkerülte, megkímélte? Vagy tényleg ennyire nem számítunk cluj-napocai szemszögből sem?