csütörtök, november 23, 2017

Miért sötét Tolnai Lajos világa?

500 éves a reformáció

(1837–1902)

Áll Marosvásárhely Forradalom utcai 6. számú házán egy fehér márványtábla: ebben a házban élt és alkotott Tolnai Lajos 1868 – 1884 között. 

Akkor még e házat Szentgyörgy utcza 1085. számmal azonosították, így láthatták a város művelődni vágyó olvasói az Erdély című szépirodalmi heti közlöny fejlécén, mert a lap szerkesztője lakására kérte a leveleket, kéziratokat. 

Nem csak szerkesztő volt Tolnai Lajos:

„– …itt Erdélyben, a Székelyföldön írói egyesület teremtődjék?

– Az eszme merész, majdnem őrültséggel határos, de kivitelét jó felfogás mellett lehetetlennek mégis nem tartom.” 

Ez a párbeszéd Tolnai Lajos A polgármester úr című regényében hangzik el, ugyanis a regény szerzője 1876-ban valóban létrehozott Marosvásárhelyen egy irodalmi társaságot, melyet a korábban elhunyt realista regényíróról, Kemény Zsigmondról nevezett el (aki városunkban volt valaha ügyvédi gyakornok).

Hiba a regény szereplőit valóságos személyekkel azonosítani, most mégis elkövetjük ugyanazt a hibát, amelyet a sértett kortársak, amikor fel-fellángoló perekben, újságcikkekben kérték számon a regényírón a szatirikusan bemutatott alakokat, amelyekben önmagukra ismertek. 

Csakhogy az író maga teremtett lehetőséget erre azáltal, hogy az átélt valóságot nem forralta ki magában művészetté, regényeiben nyers valóságtöredékek bontják meg az epikus szálat. Tehát álljon itt a regénybeli irodalmi egyesület szervezőjének jellemzése, mert nagy a kísértés, hogy önvallomásként olvassuk:

„A vezetőjük ... Szörnyű szerencsétlen egy ember, annyit mondhatok. Azt mondják, református volt eredetileg, és ott is pap, de mindenkivel összeveszett, senkivel se tudott békében élni, s elöljáróit is szemtől szembe összeszidta. Mondják, tanult ember lett volna pedig. Most itt hányódik a plébánosnál. Sok nyelvet ért, de az ő nyelvét itt senki sem érti. Sokszor az ember szánhatja, sehova se jár, minden szó megsérti, s mindenkin keresztülmegy. Valami nagy cél lebeghetett előtte, nem érte el – ki tudja, hol hibázta el a dolgot? Annyi igaz, hogy ebbe a városba kár. Ránézve is jobb volna, ha egy agy- vagy szívguta leszólítaná e nem neki való színpadról. Az ilyen izgága emberek minek élnek?” (A polgármester úr)

Tolnai Lajos Marosvásárhelyen tizenhat évig elsősorban református pap volt, emellett a református kollégium iskolaszékének elnöke, tanára is, felügyelője a leányiskolának, képviselőnek is jelölték kétszer, de hajlama szerint főleg író, költő, szerkesztő.

Városunkban halálának századik évfordulója után jelent meg önéletrajzi regénye, A sötét világ (Mentor, 2004). Utolsó művét 1894 – 95-ben folytatásokban közölte először az általa Budapesten szerkesztett Képes Családi Lapokban. Az első fejezetben ő maga is felteszi azt a kérdését, amely a mai olvasóból is kikívánkozik: 

„Kritikusaink annyiszor kutatták, hogy mi az oka nagyon is sötét világnézetemnek? Véralkatom-e, mely a hiúság, az önzés, a bűn észrevevésére utal, vagy életem folyama lett volna oly zordon, oly sötét, oly szomorú, hogy mindent a pesszimizmus szemüvegén lássak?” 

Valóban viszontagságos gyermekkora volt, bár a nagy hagyományú Hagymássy nevet örökölte apjától, amikor 1837. január 31-én a dunántúli Györkönyben megszületett. Vagyon viszont már nem járt a névvel, sőt nyomorúságos sorsra jutott a család, miután az apa falusi jegyzői állását elveszítette indulatos, igazságosztó természete miatt. Nem engedett a negyvennyolcas elveiből a bukás után sem, ezért nem talált munkát. Jellemző és előreutaló, ahogy önéletrajzi regényében az édesanyával mondatja Tolnai: „Te is olyan vagy, mint az apád. Azt gondolod, csak te vagy a becsületes, csak neked van eszed – és nem tudsz megférni a bőrödben.” 

Iskolai előmenetelében ez a tulajdonsága még nem okozott hátrányt, édesapja korai halála után is kiváló eredménnyel tanult Gyönkön, innen az ország legjobb gimnáziumába került, Nagykőrösre, ahol Arany János volt a magyar irodalom professzora. A fiú a versek bűvöletébe került, amikor Arany bizalma jeléül felkérte, hogy másolja le összes költeményeit. Később a híres költőtől várta sóvárogva, hogy verseit megdicsérje, ehelyett ő idegen nyelvek tanulására buzdította tanítványát. 

Édesanyja és főleg a szegénysége arra késztette, hogy a biztos megélhetés reményében református papnak tanuljon a budapesti teológián, de elvégzése után meghívták a református gimnáziumba segédtanárnak. 

Költői ambícióit nem adta fel, Arany János hatására írt balladái, versei 1865-ben jelentek meg, két év múlva elbeszéléseit is kötetbe gyűjtötte. Írói álnévként választotta szülőföldje megyéjéről a Tolnai nevet. Indulása oly elismerést váltott ki, hogy Eötvös József javasolta a Kisfaludy Társaság tagjául. 

Mégis sötétnek nevezi ezt a világot, hiszen a forradalom leverése utáni csalódottság, megfélemlítés, az 1867-es kiegyezés engedményei, „a nyomott, békés kor, láncok, börtönök”, saját anyagi gondjai és felettesével való súrlódásai elkeserítik.

A szegény segédtanári állapotból remél megszabadulni, amikor megpályázza a marosvásárhelyi Vártemplom harmadik papi állását. Utólag azt írja, hogy „de hajlam, érzés nem vitt erre a szép és rettenetes pályára.” A kapitalizálódó fővárosból feleségével és kisfiával egy elmaradott kisvárosba kerülve ennek szokásait idegenkedve tapasztalja. 

Lelkipásztori működése nem volt szerencsés, azzal vádolta kollégáit, hogy szeretnek inni, kártyázni, nőzni, politizálni, a prédikációt tanulatlanul felolvasni; a polgári lakosság, értelmiség körében meglátott bűnöket a szószékről prédikálta ki, közfelháborodást okozva. Ezért éveken át pereskedtek ellene. A viszály emlékét őrzik a Teleki Tékában fennmaradt röpiratok: az ellene írt Camera obscura (1876) és az Apró puskatűz, avagy ama hirhedett dr. Revolver Lajosnak, a M.-vásárhelyi ref. egyh. első koklerének hazugságaiért való meglőcsőztetése (1884); a mellette állást foglaló Suum cuique (Kinek-kinek a magáét, 1876) című röpirat felmagasztalja Tolnai műveltségét, hírneve hazai és külföldi bizonyítékait halmozza, ugyanakkor elismeri: „heves, indulatos, daczos ember, semmi alattomosságot elnézni nem tudó, kemény, zord szavú: ... tiszta, feddhetetlen életű ember.”

Prédikációi nem maradtak fenn, részben a fél várost felemésztő 1876-os tűzvész martalékává lettek, a későbbieket meg Tolnai keserű emlékei miatt nem tarthatta fontosnak megőrizni. Dávid Gyula Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című, jól dokumentált monográfiájában arra a meggyőződésre jut közvetve, a Tolnai egyházi szónok példaképeire alapozva, hogy a liberális teológia hívének tekinthető, hiszen „papi és írói minőségében egyaránt kezdettől fogva fellelhető az erkölcsi vétkek kálvini szigorúságú és kálvini indulatú ostorozása.” A papi hivatásnak ilyen felfogása vezethetett a híveivel való meghasonláshoz, pereskedéshez.

Valószínűleg több örömét lelhette irodalomszervezői tevékenységében, még ha ezen a téren is szerzett ellenségeket. Háromszor próbálkozott lapindítással.

Az Erdély című szépirodalmi hetilapot 1871 januárjában kezdte kiadni Imreh Sándor nyomdász, Tolnaival az első 13 számot szerkesztette. Ebben jelent meg folytatásokban Egy menekülő agglegény vándorlásai című munkája. Volt szeme az időszerű kérdésekhez, például a nők emancipációjával kapcsolatos olvasói levelet közölt egy „ritka míveltségű s magas lelkű úrnőtől”, a kolozsvári B. Margittól, aki legnagyobb gondnak azt tartja, hogy a nők a hiúság és az előítéletek rabszolgái, a közvélemény rossz szemmel nézi, ha a nő nehéz anyagi helyzetén munkával igyekszik könnyíteni, ugyanakkor elítéli, ha elzüllik, rossz útra tér.

A gondolat annyira megragadta Tolnait, hogy az emancipált nő motívuma több regényében is felbukkan. Az urak címűben a szegény paplány az egyik pozitív szereplő, aki házasságot köt egy parasztemberrel, férje jövedelmét kiegészítendő varr, és varróiskolát indít fiatal lányoknak. Saját társadalmi osztálya és rokonai ugyanúgy megszólják emiatt, mint a parasztasszonyok. 

A polgármester úr című regényében a korábban ábrándvilágban élő, elkényeztetett lányok szintén varrással keresik kenyerüket apjuk bukása után.

 Talán e pozitív szereplők ősforrása az író édesanyja, aki – A sötét világban rajzolt hangulatos kép tanúsága szerint – férje halála után szintén varrásból, kosztos diákok tartásából taníttatja fiait. 

A kudarcba fulladt első folyóirat után 1879-ben újabb irodalmi lap szerkesztésével próbálkozik Tolnai, az Erdélyi Figyelőnek szellemi hátterét a Kemény Zsigmond Társaság jelenti, ugyanis közlönyeként a havi rendes gyűlésekről tudósít, közzéteszi az ott felolvasott műveket. Ebbe a lapba Arany János is küld kisebb költeményeket, feltűnik a vásárhelyi Petelei István a fiatal írók között, a szerkesztő népballadát is közöl.

Majd 1883-tól az elnök, báró Apor Károly támogatásával Figyelő címen jelent meg a Kemény Zsigmond Társaság közlönye.

Az irodalomszervező Tolnai maradandó alkotása ez az irodalmi társaság, amelynek ő a titkára volt. Célkitűzése, hogy ne csak helyieket, hanem egész Erdélyből vonzza a tudósokat, irodalmárokat, fellendítse a szellemi érdeklődést, a vidéki irodalmi életet.

A költő Tolnai Vásárhelyen ritkábban jelentkezik, bár indulásakor balladáival, verseivel keltette fel kortársai figyelmét. Családi tragédia szólaltatja meg belőle a lírikust: hároméves kislányának, Idunának halála. 1880-ban az Erdélyi Figyelőben jelenik meg Kis leányom emlékére című verse, melynek első versszaka:

Míg én az urat prédikáltam

Fényes pünkösdnek ünnepén,

S botor hevemben kiabáltam:

Egy az öröm, egy a remény;

Addig a halál, mint a kígyó,

Becsúszott hozzánk, nesztelen,

Dalát sziszegve: így lesz, így, jó!

S megfojtotta kis gyermekem.

Ez a mű képviseli Tolnai költészetét a Hét évszázad magyar versei antológiában a Fehér Sándor című balladával együtt. 

A költészethez tudósként is közelített, a kolozsvári egyetemen doktorált Tompa Mihály művészetéből, ennek alapján a budapesti egyetem magántanári címet adományozott neki, de előadást soha nem tarthatott, ottani ellensége, Gyulai Pál megakadályozta. Így nem sikerült távoznia az egyre tűrhetetlenebb perek városából, Marosvásárhelyről.

Tolnai működésének fő területe a prózaírás, regényei és elbeszélései hozták meg a kortársak elismerését és érdeklődését. Még budapesti tartózkodása idején megállapították róla A nyomorék című regénye alapján, hogy kritikusan szemléli az életet, a realizmus követői közé sorolták. 

Vásárhelyi tartózkodása alatt írta Az urakat, viszont a mű cselekménye szülőföldjén játszódik. A Bach-korszak legsötétebb eseményeire mutatott rá, bírálva azokat az embereket, akik önként hódoltak be a német hivatalnokoknak, remélve, hogy jutalmul a társadalmi ranglétrán eggyel feljebb léphetnek. A főszereplő Bokros Mihályné nem hasonlít a korábban említett emancipált nőkhöz, sokkal inkább Kemény Zsigmond rajongóihoz, annyira fanatikusan törekszik elnyerni a tekintetes asszony címet parasztasszony létére. Esztelen áldozatainak tetőpontja, hogy kitagadja nagyobbik fiát az örökségből, mert túlságosan hasonlít paraszt apjához. Bokros Mihályné fő motivációja a hajdan volt nemesi rokon rangjára felemelkedni, ezért házasítja össze elkényeztetett kisebbik fiát az államhatalmat képviselő idegen adószedő lányával. Elvakultan gyűlöli észszerűen gazdálkodó nagyobbik fiát, felajánlott segítségét még akkor is visszautasítja, amikor ragkórsága nyomorba döntötte. A Bokrosból Beckerré vedlő kisebbik fiú és a kisvállalkozóvá váló nagyobbik fiú életútjában a polgári átalakulás két lehetséges útját rajzolja meg Tolnai.

Szintén a Bach-korszakot idézi szatirikus erővel A báróné ténsasszony (1882). Az arisztokrácia bírálatát A nemes vér, Az oszlopbáró és A szentistváni Kéry-család című regényeiben írta meg, részben Marosvásárhelyen, részben később az ott szerzett élményekből.

A már idézett regénye A polgármester úr derék közhivatalnokot állít a középpontba, a Tolnai-képletbe illeszkedő egyetlen pozitív szereplőt, akit a tömeg, sőt a társadalom meg nem értése, rosszindulata, a cselekedeteit félreértelmező pletyka csődbe, végül őrületbe kerget. A mai olvasó beleláthat a korabeli hivatali önkényeskedésbe, a megvesztegetés és alattomosság tárházát nyújtja az író a szatíra eszközeivel. A magánember problémái is bekerülnek a regénybe, amikor az ideális férj polgármesterből türelmetlen férj lesz egy színésznő csábításainak hatására, aki őt eszköznek használja felemelkedéséhez.

Érdekesek lehetnek számunkra a dunántúli Tolnai erdélyi nyelvhasználatra vonatkozó kritikus megjegyzései: 

„hogy zsongták körül minden oldalról: szerkesztő úr, kedves szerkesztő úr, instálnók így, instálnók úgy, könyörgöm, esedezem (erdélyi beszéd), méltóztatnék, kegyeskednék, parancsoljon...” 

Sőt a nemek szerinti beszédsajátosságokra is felfigyel: „de csakhamar észrevette, hogy Ágnes, mint az erdélyi asszonyok, szeret metaforákban beszélni, azért is hozzá alkalmazottan felelt”. 

1884-ben feleségével visszatért Budapestre, miután az ellene indított egyházi perek arra késztették, hogy lemondjon papi pályájáról.

Folytatta a lapszerkesztői tevékenységét, előbb az Irodalom című lapban, majd a Képes Családi Lapokban, még írt tizenkét regényt, melyek közül A falu urai és az Eladó birtok a viszonylag legjobbak. Megélhetését mégis tanárként biztosította egy fővárosi iskolában.

Utolsó regénye, A sötét világ, melyben az átélt élményekből a hangsúlyosakat kiemelve szerkeszt érdekes művet, szubjektív képét adja korának és az akkori irodalmi életnek. Az egyik motívum az íróvá válás hajszálereit követi, a már említetteken kívül elmeséli szülei regényfelolvasásait az ablakmélyedésben, iskoláskori könyvtárnoki szolgálatát, Aranyné biztatását, hogy írja meg a szóban előadott hangulatos történeteket. Az élőbeszéd jellemző erejével megjelenített rokonok, ismerősök élvezhető történetekben állnak elénk. 

Viszont a konfliktusai okozta indulata elragadta regényírás közben is, ezeket az eseményeket nem tudta epikus mederbe önteni, megmaradtak dokumentumszerűnek. Az önigazolás túlzó öndicséretbe csap át helyenként.

Az utódok közül őt személyesen ismerő Mikszáth találóan jegyzi meg, hogy „gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött”. Nagy tehetségnek tartja, aki „nem limonádét árul, hanem nehéz ó bort, humora keserű”. 

Ady éles szemét, a radikális reformert dicsérte, Móricz a modern realista regény élharcosát látta benne. Németh László, elismerve társadalombírálatát, hiányolja a jó szerkezetet, melyet szétfeszít a gyilkos indulat.

Napjainkban is megtalálhatjuk könyvesboltokban egyes műveit, melyek közül kiérlelt, fegyelmezettebben írt elbeszéléseiből ízelítőt kaphatunk a 2003-ban megjelent A magyar novella antológiájában: A megjavult adófelügyelő és A Tógyer farkasa című a társadalmi visszaéléseket és az előítéletek szerint élő tömeget bíráló írót mutatja be. A Dániel pap lesz és a Csak egy asszony című regényei e-könyv formájában kínálják a lehetőséget a modern olvasónak, hogy önálló véleményt alkosson Tolnai sötét világáról.

Dézsi Eleonóra

Az oldalt szerkeszti:  Ötvös József ny. lelkipásztor