szombat, november 25, 2017

A második élet

Hétköznapi történet

Távoli világból tért vissza a magas, őszes hajú férfi. Lassú járása, megfontolt beszéde is erről tanúskodik. Ahogy a zöld szemekből áradó fény is.

– Atti Attila. Írjuk így a nevem, mert akkor rám ismer mindenki, akinek rám kell ismernie – kérte beszélgetésünk elején, miután botját a falnak támasztotta, és helyet foglalt a kávézóban. Pár perccel korábban, a kiszolgálópultnál nem a kávéba kért cukrot, hanem a cukorba egy kis kávét, aztán a viccelődéshez magyarázatot is fűzött: legalább az innivaló legyen édes, ha már a hétköznapok annyi keserűséget rejtenek. Mielőtt belekezdett volna történetébe, életkoráról érdeklődtem.

– Melyiket mondjam? A régit vagy az újat? – kérdezett vissza. Aztán zöld utat adott az emlékeknek.

– 1973-ban születtem, négy évvel ezelőtt pedig újjászülettem. 2013. december 9-én következett be a korábbi életemnek véget vető fordulat. Hévízről jöttünk haza autóval a néhai első feleségem keresztanyjával. Marosfelfalunál történt a baj. Egy fát szállító teherautó jött belém, és benyomott a sáncba. Szerencsére nem vezettem gyorsan, mert akkor most nem találkoztunk volna. Hála istennek, az utasom nem sérült meg, csak én.

– Emlékszik valamire az ütközés utáni percekből, órákból?

– Semmire, de nem is akarok. Háromheti mély kóma után tértem magamhoz a marosvásárhelyi kórházban, az intenzív terápián. Az azt követő négy hónapban memóriavesztéssel küszködtem. A bal lábam tört el, és mivel a fejemet beütöttem a légzsákba, három vérrög képződött az agyamban. De nem kerültem műtétre. Ameddig nem voltam tudatomnál, sem alagutat, sem fényeket nem láttam, de az isteni segítség velem volt.

– Visszatértek az emlékei?

– Részben. De ha holnap találkozunk az utcán, nem biztos, hogy megismerem. 

– Hogy kezdődött a felépülés?

– December 27-én azt mondták a kórházban a második feleségemnek, hogy vigyen haza. Azután egy szászrégeni magánklinikára kerültem, ott tértem magamhoz a kómából. Egy Graţiela nevű asszisztensnő segített rengeteget abban az időszakban. Az első lépéseimet is neki köszönhetem. Sokáig beszélni is csak suttogva tudtam, mert a hangszálaim is megsérültek. A klinikáról időnként hazaengedtek hétvégére. Egy ilyen alkalommal jött vissza a hangom, valószínűleg örömömben, hogy otthon lehetek. Amikor visszavittek a klinikára, az egészségügyi személyzet alig tudta elhinni, hogy végre beszélek. Március végén vagy április elején tértem végleg haza.

– Milyen volt visszaszokni az otthoni környezetbe?

– Eleinte csak feküdtem az ágyban, forgatni, pelenkázni kellett. A család, a feleségem és a két lánya rendezett, és az akkor hét-nyolc éves kisfiunk is igyekezett mindenben segíteni. Újra meg kellett tanulom mindent, járni, folyékonyan beszélni, írni, olvasni. Megkértem a feleségemet, hogy adjon egy meséskönyvet, azt böngésztem, aztán megpróbáltam fejből leírni az olvasottakat. Időközben elkezdtem járni a Rheum Care-hez, ahol nagy örömömre újra Graţiela foglalkozott velem. Neki, illetve Zbanca doktornőnek és Manunak, a gyógytornásznak köszönhetek sokat. Lassan, fokozatosan fejlődött a járásom. Amikor sikerült öt métert megtennem a csittszentiváni házunkban, a boldogságtól legszívesebben felugrottam volna. Persze, ezt csak gondolatban tehettem meg. Amikor haverok jöttek hozzánk látogatóba, szívesen megmutattam nekik, mekkora távot tudok már megtenni. Azt mondogattam magamnak, hogy amit valamikor meg tudtam csinálni, az újra menni fog, bármekkora erőfeszítésbe is kerül. Hetente ötször jártam a Rheum Care-hez, és eljött az idő, amikor hazafelé Náznánfalvától Csittszentivánig gyalog tettem meg az utat. 

– Mivel töltötte a napjait a felépülés éveiben?

– Eleinte, amikor hazajöttem a gyógytornáról, talpmasszázsról, olyan fáradtnak éreztem magam, hogy azonnal le kellett feküdnöm. Üres óráimban diót pucoltam, fát tettem a tűzre. Egy fél év telt el a hazatérésem után, amikor végre a kertbe is ki tudtam menni, hogy ellássam az állatokat. A baleset után betegnyugdíjaztak. Azelőtt a villanyszerelésen kívül szinte mindennel foglalkoztam, a gázszerelésből, szobafestésből is kivettem a részem, az egyik szomszédomnak és az édesanyjának a házát is én építettem. Egy ideje úgy érzem, újra tudok dolgozni. Létrára felmászni még nem merek, de bármi mást vállalok. Igaz, most lassabban megy minden. Amit korábban két nap alatt elvégeztem, ahhoz most három hétre van szükségem. De ha van türelmük, ha engedik, hogy dolgozzam, szívesen teszem.

– Ezzel még nincs vége a történetnek, úgy tudom.

– Februárban lesz két éve, hogy elhagyott a feleségem, Németországba ment ki. Kettesben maradtunk a kisfiammal. A kapcsolatunk azelőtt is nagyon jó volt a gyerekkel, de abban az időben még szorosabb lett. Igyekeztem mindent megadni neki, szeretetet és élményeket is. Még a Somostetőre is felsétáltam vele. Nagy szenvedélyem a horgászás, így tavaly nyáron az Olt mellett tartottuk a születésnapját, az volt a meglepetés. Karácsonyra pedig megkapta a rég vágyott Playstationt, el is sírta magát örömében. Idén nyáron arra is rávett, hogy menjünk fürödni a Víkendre, azután vettem meg neki a felfújható medencét. Az egyik szomszédunk a Tordai-hasadékhoz vitt el minket, a sóbányába is elmentünk.

– Nem félt újra volán mögé ülni?

– Nem, hála istennek. 

– Mikor költöztek be Marosvásárhelyre?

– Másfél hónapja. Úgy éreztem, így könnyebb lesz a fiamnak iskolába járni, barátkozni. 

– Nem nehéz férfiként segítség nélkül ellátni egy kiskamaszt?

– Tudja, mi nehéz? Embernek lenni. Azonkívül semmi. Főzni eddig is tudtam, mosok, főzök, takarítok. Most már nem kell a botomra támaszkodnom, inkább csak húzom magam után. Büszke vagyok arra, hogy a fiam második tanulóként végezte a negyedik osztályt. Amit teszek, az mind érte van. Úgy érzem, lelkileg is sokat gyógyultam, a vicces kedvem is visszatért. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy végig mellettem állt. Nem vagyok templomba járó ember, de azt tudom, ha Ő nem lenne, én sem lennék már.