kedd, május 30, 2017

A Királyok útján

Rânca a tönk szélén. Fotó: Bodolai Gyöngyi

Kanyargós, félelmetes szerpentinen kapaszkodtunk fel a Kárpátok tetejére, de a győzelem diadala, a szabadság parttalansága helyett a tetőn csupán sebezhető emberi kicsinységünket éreztük át. A fennsíkot bejárva mint felkiáltójelek vettek körbe a gleccserek nyomait viselő öblös völgyek fölé nyúló meredek sziklacsúcsok, s ebben a magasságban a szélrózsa minden irányában végtelen távolságokat ölelt át a tekintetünk. Kicsit borús, szeles volt az idő, s amikor azt hittük, hogy az út legmagasabb pontján járunk, kiderült, hogy újabb kapaszkodó következik, újabb hegyek a távolban. Amikor megálltunk egy sziklás parkolóban, a kopárnak tűnő hegyhátat megjárva lábunk alatt a puha mohás talajon a magas hegyek különös rózsaszín, lila, narancsszínű virágai nyíltak. 

 

Magasabb a Transzfogarasnál

A Transzalpinának nevezett Királyok útján, Románia legmagasabb hegyi útvonalán, a 2.145 méter magas Urdele-hágón át tettük meg a Szászsebes és Novaci közötti körülbelül 150 kilométeres utat, amely olyan, mint maga az ország. A táj simogatóan szelíd és félelmetesen vad szépségeit sajnos nem feledteti az út és környékének állapota, az elhanyagoltság és a szemét. A rendezett parkolók, ahol az utas elüldögélhet a magashegyi táj varázsába feledkezve, szinte teljesen hiányoznak. Beomló sziklafalak, a vízmosásoktól felmart aszfalt helyén keletkezett gödrök viszont annál inkább meg-megszakítják az aszfaltot. 

Legendás története van a Páring kopár tömbjén át vezető útnak, amelynek alapjait állítólag még a hódító rómaiak rakták le. Aztán a pásztorok használták, amikor nyájukat áthajtották Erdélyből Olténiába az Ördög ösvényének nevezett szakadékok között vezető úton. Ma is nyájak legelnek a füves oldalakon, s van olyan élelmes pásztor, aki termékeit egy útkanyarban kialakított parkolóban árulja. Egyes források szerint az I. világháborúban a németek kövezték ki az utat. A két háború között újjáépítették, és 1938-ban Károly király avatta fel, majd a II. világháborúban újra a németek használták, új urai viszont hagyták tönkremenni. 

A csődbe ment vállalkozás

Korszerűsítése 2009-ben kezdődött, a Fehér megyei Sebes és a Gorj megyei Bungeşti között, amit 2012-re kellett volna befejezni, de mivel a vállalkozó csődbe ment, azóta sem értek a munkálatok végére. Pontosabban az aszfaltszőnyeg elkészült, de a szakszerűség hiányát jelzi, hogy a  szükséges helyeken nem építettek ki átereszeket, ezért a szikláról lefolyó víz helyenként elmosta az aszfaltot. Másutt sziklaomlás okozott károkat, hosszú szakaszokon hiányzik a korlát, nincsenek útjelző táblák. Ezért az utat ma sem nyitották meg hivatalosan, tehát mindenki a saját felelősségére utazhat, s ha ezen a szakaszon baleset éri, nem fizet kártérítést a biztosító. Erről kimerítő tájékoztatás a helyszínen nem olvasható, csupán az út honlapját működtetők figyelmeztetik az utazni készülőket. Mégis van forgalom, de nem érik egymást egyik szakaszon sem a járművek. Az is talány, hogy évről évre melyik hónaptól meddig járható az út, a hó állítólag már novemberben lehull, és az idén június kezdetén olvadt el.  

Marosvásárhelyről Ludas, Nagyenyed, Gyulafehérvár irányába indultunk el, s Szászsebestől kezdődően értünk be a Sebes lenyűgözően szép völgyébe. A vízfolyás mentén kanyarogtunk, s amikor ebédelni megálltunk, érdekes, fényes ércnyomoktól tarkított szikladarabok fénylettek a lábunk alatt. 

Alacsony vízállás

Néhány kilométer után értük el a tăui gátat, amely a Sebes és Bisztra összefolyásánál épült. A 148 méter magas völgyzáró gátat 1984-ben adták át, a 81 hektár felületű tóban 21 millió köbméter vizet tudnának tárolni. A sugági vízi erőmű tava igazi turisztikai látványosságszámba menne, ha rendezettebb lenne a környezet, s nem a rozsdás korlátoknak támaszkodva, feltöredezett betonúton járva  kellene „gyönyörködni” a víztükörben, amelynek szintjét méterekkel csökkentette a szárazság, s felszínén műanyag palackok és szemét úszik. Bár sokan megálltak a gátnál, egyetlen fagylaltosbódé kínálta portékáját a rendezetlen, elhagyatott környezetben. Egy fa törzsére szegezett kezdetleges tábla tájékoztatott, hogy immár a Transalpin úton járunk, amely a patakvölgyben haladt tovább a következő völgyzáró gátig, amely az Oaşa-tóba gyűjti a Sebes, a Frumoasei és a Sălanele vizét. A Fehér és Szeben megye határán levő tavon híd vezet át, de a zöld víztükör itt is méterekkel alacsonyabb volt a megszokottnál. Bár pisztrángokat telepítettek ebbe a tóba is, horgászni senkit sem láttunk, s úgy tűnt, hogy a hely adottságait itt sem használják ki. A  gâlceagi  föld alatti vízi erőművet 1979-ben építették, a völgyzáró gát 91 méter magas, a tó 460 hektáron terül el, s 160 millió köbméter víz tárolására alkalmas. A két erőmű naponta 2-3 órán át termeli az áramot, gondolom, nem olyan mennyiségben, ahogy normális vízállás esetén tennék. 

Szerpentinek a csúcs ígéretével 

Az Obărşia Lotrului (a Lotru eredete) elnevezésű helységben négyfelé ágaztak az utak, s innen kezdődött az igazi magashegyi szakasz. Egymást követték a szerpentinek, s ijesztő volt a feneketlenül mély szakadékokba nézni. Az egyik magaslaton korondi árusok üzlete csábított az otthonosság érzetével, mások ékszereket, faragványokat, szőnyegeket, főtt kukoricát, lángost, üdítőket, giccset árusítottak. Aki a dolgát szerette volna elvégezni, a kopár csúcson egyetlen  ökoillemhely előtt kellett jó pénzért sorban állnia. Aztán kiderült, hogy csak egy volt a csúcsok közül, s félelmetesen emelkedett tovább az út egészen a Păpuşa-tetőig, ahonnan kinyíltak a hegyek, s Rânca üdülőhely tárult a szemünk elé. Télen megélénkül az út vonzásában gyorsan kiépült üdülőhely élete, hisz a közelében van a felvonó, de mondják, hogy nyáron szinte halott, alig van vendég, ezért az egymás hegyén-hátán levő házak közül sok befejezetlenül maradt, sokat pedig szeretnének eladni, ha akadna rájuk vevő. Mivel borsos árat kérnek egy szobáért, lemondtunk arról, hogy ott szálljunk meg. Râncát elhagyva várt ránk az igazi megpróbáltatás, néhány kilométeren át 2000 méterről 500 méterre ereszkedtünk alá, folytonos fékezés közben, amitől kiforrósodtak, s már nyikorogni kezdtek a Ford fékpofái, s egy forrás vizével kellett hidegre locsolnunk őket. Mondták is a parkoló autósok, hogy ezen a szakaszon minden lehetséges helyen meg kell állnia annak, aki óvni szeretné a gépkocsiját. Jó hír viszont, hogy a nem túl esztétikus, de hasznos fémkorlátokat itt már felszerelték. 

A hegyek alatt egy mellékúton haladtunk a Horezuban lefoglalt szálláshely felé. Mivel éppen korszerűsítik, tanácsosabb lett volna a hosszabb útvonalat választani. Kicsit nehezen, de megtaláltuk a szállásunkat, és nem csalódtunk a kényelmes, tiszta, gyermekbarát motelben. Este sétáltunk egyet a jellegzetesen román kisvárosban, ahol az 1800-as években épült ortodox templom kecses épületét is szinte túlhaladja a helybeli iskola előtt emelt óriási Constantin Brăncoveanu-szobor. Az üzletek viszont rendkívül gazdag választékot kínálnak, néhány lejjel olcsóbban, mint nálunk. Bár csábított az Asszonyok barlangja és a közelben levő Polovragi-barlang is, lemondtunk arról, hogy meglátogassuk. Indulás előtt még megtekintettük, hogyan dolgoznak a horezui fazekasok, benéztünk az elegáns Râmnicu Vâlcea-i áruházakba, majd az Olt páratlanul szép völgyében a Vöröstoronyi-szoroson és Szebenen át érkeztünk haza, érdekes, izgalmas kaland után.