szerda, május 23, 2018

Kezelhetetlen panasz

Állok a felvágottak, húsfélék és más ártalmas, fogyasztásra azért ajánlott e-cikkek pultja előtt. Üvegfal választ el bennünket. Ugyan mitől? Elméletben az eladótól, az üzlet alkalmazottjától. Ő egyenruhában, én utcai öltözékben. Neki kötelező – fityula, cégjelzés, alapszínek –, nekem az illendőség határain belül kabát, sál, sapka, részemről még megtoldva vásárlókosárral. Hátam mögött polcok, áru, szigorú tekintetű, ugyancsak egyenruhás sasszem, Pinkerton, az ádáz áruházi detektív. Védi a fracia-német-holland-multinacionalista tulajt, akivel még soha nem találkozott. Nem is találkozhatott, ui. Mercador úrnak 17.000 üzlete van csak Kelet-Panaszföldön.

Amit az előbb írtam az eladóról, azt nyugodtan elfelejtheted. Mert nincs. Nem áll ott a pult mögött. Nem várja mosolyogva a vásárlót, ahogyan a reklámokban szokás ezt elővezetni. Nem áll tettre készen húsosbárddal a kezében, másikban sincs tulipán – évszaktól függetlenül –, amit a kedves/imádott törzsvásárlójának átnyújtson.

Nem mutat az árura, nem ajánl, javasol, indítványoz. Néma csend jelzi fizikai hiányát. A lélek hiányát, mondanám, ha misztikus kapcsolat fűzne az üzlethez. De csak kényszerű. Időkényszer hatására teszem. Ugyanis előtte-utána üdvösebb dolgom is van. 

Csupán egy kis párizsit vennék. Beláthatod, nem emberfeletti kívánság, banális marhaság. Ja, a banánt azt magam is kosárba rakhatom, mert a szupermarketek módszertani törvénye szerint szabadpolcos rendszerben működik (könyvtári nyelven szólva).

Hiába várok, senki nem bukkan föl a hajnali verőfényben. Megkísért a magány. Jeges szél fúj, odakinn alkonyodik, szánhúzó kutyáim sorra elhulltak, fogytán a konyakom, hóvihar készülődik, rádióm felmondta a szolgálatot. Ott állok szálegyedül, mint Nansen, a sarkkutató, száz évvel korábban.

Kiszabadulok paranoid képzeteim közül, azért mégiscsak a civilizált Kelet-Panaszlandben élek a XXI. században, és szólok Poirot felügyelőnek, aki köröttem téblábol, mert mégiscsak gyanús lehetett, miért állok oly nyakas és kitartó makacssággal az eladóktól megszabadított pult előtt, hogy egy kis himihumit vegyek. Közben kamerák kereszttüzébe is kerültem, sejtem, valahol a szívem táján egy piros pont is táncol. Nem merek odatekinteni. Célkeresztben vagyok. Nem a kereskedelem célkeresztjében, az biztos.

A nagynevű külföldi beruházó egyik fertályüzletében ácsorgok, belőlem még van vagy 149 ezer 897 egyed. Belőle – mármint eladási pontjából, márkajelzett boltjából – is hat másik csak ebben a porfészekben (megyeszékhelyen). Neki pénze van sok, nekem nyugdíjam, jogdíjam, víz- és villanydíjam, nincs állami és Nobel-díjam, bár a várakozás alatt – mint azt jóravaló közgazdászok kiszámították – romlik a nyugdíjam vásárlóértéke anélkül, hogy sejtelmem volna róla. Ő (hódolat a tőkének) sajnálja a pénzt alkalmazottakra költeni, ezért fektetett be nálunk. Minimálbéren tartja őket, adót csal, trükköz, profit-, sőt extraprofit-orientált. Kifelé.

Én nem sajnálnám az árujától a pénzt, naponta betérek, de igyekszem nem eladótól vásárolni, mindent magam választok ki, csak akkor kényszerülök az eladóimitátorhoz fordulni, ha már elengedhetetlen. Egyre kevesebbszer, ui. egyre kevesebb az eladó. Otthagyják sorozatosan a nagylelkű befektető szűkmarkú honi megbízottját, akinek szívét benőtte a vastag gazdi iránti kutyahűség, aki saját honjaival nem törődik, csak a kevebb bér megadására hajlandó. Megzsarolja az alkalmazandót, aki viszont eztán felmond, és futólépésben szegődik el a többet ígérő, másik szar bérezésű üzletlánchoz. Itt nincs sztrájk. Itt nincs kiálló, harcos szakszervezet. Dolgozói öntudat. Itt nincs őket támogató közvélemény. Csak túlélési válság.

Itt csak én vagyok. Állok balgán a parizert tartalmazó pult előtt. Végre feltűnik egy izzadó árurakodó eladóforma lény. Odaszólok. Talán kiszolgál. Valamiért, magam sem tudom, miért, megszólítom, és megnevezem a kért árut nemzetközi névalakjában.

Visszaszól utánozhatatlan mezőségi utálkozással: „Ce?!!!”

Mintha repülőjegyet kértem volna Párizsba. Holott ő az eldorádói járat utaskísérője.