szerda, október 18, 2017

Karácsonyi elmélkedés

Karácsony
Laczkó Aranka: Karácsonyi kántálás

A napi politika, a reklámok, a sajtó híranyaga megpróbálja mozgásban tartani életünket.  Mindenik életbevágóan fontosnak tünteti fel mondandóját. S mert a hit szava ezekbe a berkekbe alig jut el, a legtöbb ember mindezeket beszedi, lenyeli. Ezekkel tengeti életét, ha még életnek lehet nevezni ezt a tengődést. Csókay András agysebész úgy véli, hogy a magyar emberek jelentős része ragaszkodik fogvatartóihoz: az ateizmushoz és a médiához. Az élet értelmén hívő lélekkel el-elgondolkodó ember mindezeken szánakozva mosolyog, és azt mondja: számomra a legfontosabb az Istennel való kapcsolatom. Az, hogy Ő van, Ő a szeretet, és hogy Ő engem is szeret. Hogy fontos vagyok neki. Hogy én vagyok a legfontosabb az Ő számára. Ezért volt a teremtés, ezért történt a megtestesülés és a megváltás.

S míg a karácsony csodálatos titkát megpróbálja olcsó limonádévá sekélyesíteni a mindent feloldó közöny, a mindenből hasznot húzni akaró merkantilista igyekezet, a hívő ember, bármely isten háta mögötti településen lakjon is, elmegy a betlehemi jászolhoz, ott letérdel, és azt mondja: köszönöm, Uram! 

Köszönöm, hogy átlépted a véges és Végtelen határát, a bűn és szentség küszöbét. 

Köszönöm, hogy átlépted a teremtmény és Teremtő válaszfalát. 

Köszönöm, hogy beléptél világunkba – az én személyes világomba, és ezáltal a végtelenre tágítottad teremtett voltom véges horizontját. 

Azt mondtam: letérdel! A megtestesülés olyan mély titok, hogy ezt csak térden állva lehet megsejteni. Felfogni soha! Romano Guardini szerint a térdelő ember feláldozza magassága felét. 

Legalább ennyit mindenképpen fel kell áldoznunk önmagunkból, hogy megsejtsük Isten közénk jövetelét. 

Azt, hogy a halhatatlan, a kereszten megölhetővé, meggyilkolhatóvá lett. 

A bűntelen tiszta, a bűnösök prédájává vált. 

Aki soha senkit nem vádolt meg, azt alaptalan vádak vitték a keresztre. 

Aki halálával sírok zárát törte föl, azt lepecsételt sírba helyezték. 

Aki maga volt a szeretet, azt a gyűlölet gúzsba kötötte. 

Aki mindenkinek megbocsátott, az nem nyert irgalmat. 

Aki az életet, az örök életet hozta, annak mi a halált osztottuk ki jutalmul. 

Akinek a sírját őrző katonák „sok pénzt kaptak” és hazudtak, de tanítványai semmi pénzért nem voltak hajlandók hallgatni mindarról, amit „láttak és hallottak”.

„Kisdedet találtok, pólyába takarva, jászolba fektetve” – mondták a betlehemi pásztoroknak az angyalok.

A jászol pár fadarabból készült tákolmány. A jászlat nem készítik művészi igényességgel. A jászol csak funkciót tölt be, valamire szolgál. A jászol a barmok megterített „asztala”. 

Számomra megdöbbentő. Aki az utolsó vacsora megterített asztalán, teste és vére szentségét osztotta ki nekünk, embereknek, az karácsony este a barmok megterített asztalán aludta első földi álmát. „Szívem ha jászol lenne” – hallom valahonnan, olvasmányaim élményvilágából a verstöredéket. 

Hát bizony, én nagyon szeretném ezt. Szeretném, mert rangot adna neki a Gyermek. 

Szeretném, mert valakivé válna szegény, bűnös önmagam. Szeretném, mert a jászol ma már nem más, mint beteljesülés. A jászol a földre szállt mennyország. 

Kint tombol az élet, fájnak az életek, szedi áldozatait a közöny, a „betlehemiek” naprakész elfoglaltsága. 

Mit tudtak ők arról, hogy határukban földre szállt az Isten?!  Pedig Isten mindig az ember határain lép a földre. Ott, ahol az ember már nem tud továbblépni. 

Ott, ahol esélyei véget értek. Ott, ahol semmire sem számíthat. És ez a megtestesülés titka.  Amikor már semmire sem számíthattunk, akkor jött a Minden, a Mindenható.  Gyermekként jött, hogy ne fitogtassa az erejét.  Kiszolgáltatottként, hogy ne érezzük magunkat kiszolgáltatottnak.  Egy elmélkedő-imádkozó ember azt mondta a minap, hogy: „valamennyien kis Betlehem vagyunk.” Nagyon igaz ez. Igaz, mert sokszor vagyunk hidegek, bűzösek, ösztönvilág szintjén tengődők. Földhözragadt álmokat kergető szerencsétlenek. Céltalan barlanglakók. Fölegyenesedni éppen a barlangélet miatt nem tudók. De tudunk mi mások is lenni. Tudunk mi hajléka lenni a közénk jövő Messiásnak is. Tudunk mi szeretni is, tudunk mi akár áldozatokat is hozni, mi nagy dolgokra is képesek vagyunk. Menjünk el ma mindannyian jászolához, és kérjük meg, vegyen szállást bennünk, üljön a szívünk trónjára, rendezkedjék be a mi életünkbe, legyen a velünk lakó, velünk küzdő, velünk szenvedő, velünk reménykedő Isten. Legyen nekünk örökre Emmánuel.

2016 karácsonyán fogadjuk be őt a szívünkbe, legyünk valamennyien kis Betlehem, hogy azután megtapasztalhassuk Isten gyermekeinek az örömét és boldogságát. Ámen. 

Oláh Dénes római katolikus főesperes