hétfő, szeptember 25, 2017

Jenei Imre a nagyváradi hétköznapokról és Bóné Tiborról, valamint az ASA aranycsapatáról

A Steauát BEK-győzelemre vezető szakembernek jólesik, hogy ma is sokan megismerik az utcán, aláírást kérnek és fotózkodnak vele

Jenei Imre, a román és a magyar labdarúgó-válogatott egykori szövetségi kapitánya a bukaresti Steaua együttesének sikeredzője volt, majd a csapattal 1986. május 7-én elhódította a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A szakember mindmáig roppant népszerűségnek örvend, különböző hazai sportcsatornák monstanság is gyakran kérik ki a szakmai véleményét, főleg a fontosabb labdarúgó-mérkőzések után. A neves szakemberrel Nagyváradon, egyik kedvenc kávézójának teraszán találkoztunk, és futballistakarrierjéről, edzői sikereiről, családjáról beszélgettünk.

– Hogy telnek a hétköznapjai, Jenei úr?

– Reggeliben megveszem a kedvenc újságaim, majd a barátaimmal teázgatunk, és közben megbeszéljük az aktuális politikai és sporttémákat. Ez általában eltart délig. Kettőkor ebédelek a feleségemmel (Gyulai Ilona kétszeres olimpiai bronzérmes, világbajnoki aranyérmes és négyszeres világbajnoki bronzérmes tőrvívó – a szerk.), ez már 40 éve hagyomány a családunkban. Ebéd után elolvasom az újságokat, utána ledőlök egy kicsit, este pedig tévézünk vagy a barátokhoz megyünk, illetve hetente kétszer kártyázni járok egy baráti társaságba. Emellett naponta 8-10 kilométert sétálok a feleségemmel. 

Jólesik, hogy a sétálóutcán a mai napig sok ember felismer, rám köszön, aláírásokat kérnek, fotózkodnak velem.

– Felesége is magas szinten, eredményesen sportolt, mindketten hírnévre tettek szert. Hogyan sikerült összeegyeztetni a családi életet a sporttal?

– Mindketten sporttanári oklevéllel rendelkezünk, de én edző voltam, nem tanítottam. A feleségem a nyolcvanas években edzősödött, és ezzel párhuzamosan tanított is itt, a sportegyetemen. Amikor én edzőként kezdtem tevékenykedni a Steauánál, egy hazautazásom alkalmával azt mondta, hogy lemond az edzőségről. Így is tett, és tovább nevelte a kislányunkat. 

– Ön a labdarúgói karrierének legszebb és legsikeresebb éveit a Steauánál érte el: játékosként ötszörös bajnok és háromszoros Románia-kupa-győztes volt. Mindig labdarúgó akart lenni?

– Dehogyis labdarúgó: ügyvéd! És meg sem fordult a fejemben, hogy a Steauához menjek. Azonban annak idején nem működött jogi egyetem Aradon, csak Temesváron, ezért ott akartam tanulni s futballozni. A Steaua elődjénél, a CCA-nál azonban ezt megneszelték, és 1956-ban katonai behívót küldtek nekem az aradi sorozási központhoz, hogy Bukarestben rukkoljak be. Így kerültem az akkori CCA-hoz, ahol 13 évig játszottam, habár a Dinamo is le akart szerződtetni. 

A CCA-nak akkoriban nagyon jó csapata volt (ott játszott többek között Apolzan, Voinescu, Onisie, Constantin, V. Zavoda, F. Zavoda, Tătaru, Bóné, Cacovean stb.), és a 13 év alatt kiváló szakemberek irányították a szakmai munkát (például Dobay, Onisie, Gh. Popescu, Kovács I., Savu), akiktől én is sokat tanultam.

– Edzői karrierjének a csúcspontját kétségkívül a Bajnokcsapatok Európa-kupájának a megnyerése jelenti a Steauával, 1986-ban. Kiváló csapat kovácsolódott össze a keze alatt, amelynek egyik legmeghatározóbb labdarúgója a marosvásárhelyi születésű Bölöni László volt. Mit jelentett az akkori Steaua együttesében Bölöni?

– Nagyon sokat, hiszen nemcsak kiváló futballista, hanem intelligens értelmiségi ember volt, aki sokat használta a fejét a pályán is. Két, jól meghatározott feladattal ellátott játékosom volt abban a csapatban, Tudorel Stoica és Bölöni, ők egymást segítették, nélkülük nem lett volna az akkori sikersorozat sem. Lacit amúgy a válogatottnál is nagyon szerették, amikor ott edzősködött, hiszen nagy hangsúlyt fektetett a fiatal tehetségekre. Sajnáltam, hogy nem maradt tovább a válogatottnál edzőnek, viszont örvendtem neki, hogy onnan a lisszaboni Sportinghoz került, ahol elkezdődött a szakvezetői sikersorozata. 

– A Steauánál ön edzte még a volt ASA-s játékost, Fodor Jánost, sőt a CCA-nál csapattársa volt Cornel Cacovean és a néhai Bóné Tibor is. Emlékszik-e még rájuk?

– Hogyne emlékeznék! Sőt nem csak rájuk, hanem az egykori AS Armata arany-csapatának tagjaira is, hiszen sok jó zsukás játszott akkoriban a vásárhelyieknél. Kanyaró Attilával tartom a kapcsolatot, még szoktunk találkozni. De, hogy válaszoljak a kérdésére: az egykori CCA, akárcsak az 1986-os Steaua már a gyors, rövid passzos játékot részesítette előnyben. Én azonban olykor-olykor egy-két hosszú keresztlabdát is adtam társaimnak. Egy találkozón aztán Bóné rám förmedt, ma is emlékszem: „ne technikázz, röviden passzolj!”. Bóné szerette ezt a játékstílust, hiszen később azt a rövid, gyors passzos játékot megpróbálta megtanítani játékosainak az AS Armatánál is.