hétfő, szeptember 25, 2017

Intim

Várunk egy kényes helyen, ahol senki sem beszél, csak suttog a szűk kis folyosón elhelyezett műanyag székekben előredőlve. Pár takarékos égő enyhén bevilágítja az arcokat. Kilencen várnak még előttem, ülve, állva vagy falnak támaszkodva, komor arccal mélázva a csendben. Már fél nyolc van, kint is besötétedett, de itt még kilencig fogadnak, addig csak sorra kerül az a kilenc nő. Aki itt vár, az mind nő. Fiatal, középkorú és öreg. Valahogy mintha minden korosztály képviseltetné magát itt és most egyszerre. Feszültség van a levegőben, érzem, mert amióta itt vagyok, eluralkodott rajtam is egy kimondhatatlan szorongás, rossz előérzet, vagy ki tudja mi, ami ennyire szorít ott belül, valahol a gyomrom tájékán. Mindenki suttog, hogy a baját csak a társa hallja, mert az intim problémáit diszkréten kezeli az ember. A suttogó társ bizalmas, régi vagy most szerzett lelki barát, támasz, vagy bárki ismeretlen, aki a legmegfelelőbb arra, hogy most ezekben a belépés előtti kételyes pillanatokban ott legyen, ahol lennie kell. Két lány áll az ajtó előtt, egymást bátorítják, ők következnek. Egyikük belép, és kint elnémul a suttogás, mert bentről ha nem is minden, de az intim dolgok intim része jól kihallatszik két nyelven. A doktornő más vidékről került ide, de jóindulattal töri a magyart. Érteni mindent ért, s ha mégis elakadna, fordít az asszisztensnő. A barna lány van bent. – Tessék kérem, poftiţi – mondja – mi van baj? – a hangja énekel, és kívülről érzed, hogy mosolyog, biztat. – Tesek levetkez, mi van problema? Csend, a többit már nem hallani, mert ami „van problema”, azt mindenki nagyon halkan mondja. Kis idő után ismét éneklő a hang – Hát itt van kis kandida, ez nem jó, kell tratament şi pentru soţul. – Dar nu este szóc – hallatszik a válasz ugyanolyan rossz kiejtéssel. – Atunci tratament pentru prieten, borátja – mondja csilingelő hangon. – Barátja – magyarázza az asszistensnő is. Ezzel már kint is van a barna lány recepttel a kezében. Az ajtó előtt megvárja szőke társát, aki most lép be, mikor újra elhalkul a beszéd… a barna lány is figyel, hallgatózik, nem érzi, hogy rátapadnak a szemek. Mert kint már sokan ismerik a candidát, ő még nem, csak így ahogy hallotta, hogy „kis candida”. Bent újra énekel a diagnózis – itt megvan kis bobo –, van neki három hónap, brávo… – újra csend. – În sfărşit a reuşit săraca – mondja az asszisztensnőnek, hogy örömét saját nyelvén is kifejezze. – Kell jönni control minden hónap dragă, bine?… A szőke lány már asszony. Olyan kicsike, törékeny, vékonyka, hogy ki se nézni belőle. Kipirulva veszi a kabátját kint, szeme könnyes, nagyot sóhajt és megöleli a barnát – sikerült végre – mondja hangosan mindenkinek, s felderül a szűk kis folyosón levő székeken ülők arca is. Aztán a lányok vidáman távoznak, mindenkinek minden jót kívánva. Középkorú nő lép be, arca nem árulkodik, és bentről sem hallatszik, miért jött. – Biztos csak a papírokért – magyarázza kint egy hang –, azért nem beszélnek, és így is van, mert a nő már megy is, de arca gondterhelt, rátapadnak a várakozó szemek, kabátját ölti és vonul. Elegánsan megy – viszontlátásra – mondja, de hangja erőtlen, divatos csizmája kopog a lépcsőn. – Rosszak a papírok, az eredmény– mondja magyarázólag ugyanaz a hang, aztán belép a következő… szemek az ajtón. – Poftiţi, tesek – nagyhasú nő lép be komótosan – jó nagyocska már –, magyarázza újra a kinti hang, mintha ez lenne a kötelessége, mintha csak ezért jött volna ide, hogy mindent kommentáljon. – Már nem lehet sok hátra – és bent is azt énekli a doktornő, hogy – mai este un pic şi gata, maximum 2 hét – mondja a nővér is. – Bobo jol van, ugjes mozog, bravo – itt van keze, int neked – mutat a képernyőre. – Na ugye, mondtam? – mondja ismét a nagyokos kinti magyarázó. Alig látni arcát a félhomályban. Szemben velem egy nagy hasú, kövér, hatvan körüli, fogatlan nő ül, s szörnyű látványt nyújt a takarékfényben. Akkora, hogy alig fér a széken. Hol hasa alatt, hol fölötte fogja össze a kezét, és időnként úgy fészkelődik, hogy teste együtt mozog a székkel. Kitaposott, kopott félcipőjében két zokni egymáson gyűrődik, kidagadva a rüsztön. Lábára néz, csak úgy, aztán bokázik kettőt a levegőben a szék alatt, majd egyik láb a másikat hátratuszkolva, keresztbe téve megállapodik egy időleges támaszban. – Nagy daganata lehet szegénynek – látom kint a széken, azért hozta a fiatalkát, aki mellette ül, hogy legyen támasza, ha kimondják a verdiktumot, hogy irány a kés alá… de ő nem szomorú és nem is fél. Rövid őszes haja nagyon gyér, belátni alatta egész koponyáját. Arca kerek és nagy, sűrűn ásít, és nagyra tátja a száját, abba is belátni. Véletlenül sincs egy foga sem, és mikor becsukódik a csűrkapu, ajkai egy vonalban egyesülnek, csattogó hangot hallatva a következő ásításnál, vagy ha a fiatal lánynak suttog valamit. – Szegény asszony – nézek rá részvéttel, de ő vidám és sugárzik belőle az erő. Félpercenként kioltja légszomját egy nagy ásítással, úgy, mintha a kis, áporodott szagú váróterem egész levegőjét magába akarná terelni, aztán az ajkak záródnak, és összeragadnak nagy szusszanása közben, elzárva a kijáratot, mint a metróajtók. Ők következnek, ketten mennek be. – Eu szunt mötusá – hallatszik ki a magyarázat. – Nem vele van baj – közvetít a tudós, kinti magyarázó – ő jött a fiatallal. – Hősiesen magyaráz bent, mert a fiatal egy szót sem tud románul. – Nu-i nimic, ne înţelegem cumva – hallatszik a benti dallam. – Itt van bobo, három honap – néma csend… és érződik bentről a döbbenet, és már nem énekel a diagnózis. A dallam is leáll, s a feszültség kint is érződik. – Vai, nu se poate – cum aşa, bevett sok rossz tábletá, ez nem jo pentru gjárek. Ez tratament pentru reumatism, mérgezi bobót. – Nem szabad engedni, kell chiuretaj, muszáj, mert bobo lesz baj, nem egesseg – magyarázza. – Miért írták fel a gyógyszert, ha mérgezi a kicsikét?… – kérdezi a kísérő, s hallatszik, ahogy nagyot ásít odabent is. – Nem sír Ilonká, még fiatal, csinál más bobót mikor jól van. – A hangja csupa részvét, de többet nem tehet. Kint a földet nézik a szemek, mikor ketten kilépnek, mintha senki se hallott volna semmit. Kisírt fiatal arc bámul a fogasra, sietnek kijutni innen. A kövér nő föladja a kabátot a fiatalra, aztán nagy lendülettel ő is fölveszi, és közben mondogat. – Hadd el na, ha muszáj, muszáj… Inkább, minthogy egy életre szerencsétlen legyen. A fiatal szipog, arcán sápadt fájdalom, lépte erőtlen, ő támogatja. – Viszontlátásra – mondja helyette is, és csendben távoznak. Az áporodott levegő egyre nehezebb, bent sem énekel már a hang, s kint sem suttog senki. Be kéne menni, de nem hívnak… nagy űr tátong a homályban. Halkan elment valaki… s távozott egy élet is. Valamiért mennie kellett, valamiért nem jöhetett közénk. Ismeretlen szálak akadályozták meg ebben, vagy csak az emberi figyelmetlenség…? – Viszontlátásra – visszhangzott erőtlenül a folyosó utána. 

Bogdán Emese