hétfő, szeptember 25, 2017

Hol kezdődik az ember?

Gyémánt oklevél

A titokra voltam kíváncsi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1957-ben végzett hallgatóinak hatvanéves találkozóján, amelyen az egyetem gyémánt oklevelét vehették át. Mi tartja őket életben a 80-on túl, és mi tart egyeseket még mindig a pályán, holott ifjúkorukat megtépázta a háború, majd az azt követő nélkülözés; megélték az államosítás, a kisajátítás okozta családi tragédiákat, és egyesek a kulákság bélyegével járták ki az egyetemet. Azt reméltem, hogy szavaikból fény derül hosszú, tartalmas életük rejtélyére.

 

Az 1957-es évfolyam

A hűvös szeptemberi reggelen az egyetem épülete előtt gyülekeztek, egyedül vagy életük társa, gyermekük kíséretében. Mivel a hajdani 140-ből (104-en az általános orvosi, 36-an a gyermekorvosi karon végeztek) 20 résztvevőre számítottak, egy kicsi szemináriumi terem volt a találkozó helyszíne. Az 1957-es történelmi évfolyam hallgatóit az egyetem híres első generációs tanárai is oktatták még, olyan tudással tarisznyálva fel őket, ami biztos alapot jelentett szakmájuk gyakorlására. Dr. Barabás Dénesné dr. Páni Éva csíkszeredai szemész főorvos osztott meg egy korábbi élményt kedvenc tanáruk, a már személyi ápolására szoruló dr. Miskolczy Dezső professzornál tett budapesti látogatásáról. Megbecsült professzoruk nagy örömmel és szeretettel fogadta, sőt írásban is megköszönte, hogy egykori hallgatója felkereste, hiszen legszebb éveit a marosvásárhelyi egyetemen töltötte – írta a levélben. 

Mintha hídon állnék, amely nemzedékeket köt össze – öntötte szavakba gondolatait dr. Nagy Előd rektorhelyettes, aki a találkozó résztvevőit köszöntötte. Elmondta, hogy azt a nehéz korszakot, amely az 1956-os eseményeket követte, ő már csak dr. Bárányi Ferenc könyvéből ismeri. Legendás idők voltak, amelyet a nagy elődök önfeláldozó munkája fémjelez, és az egyetem akkori végzősei büszkén vállalták hovatartozásukat. Köszöntőjében megjegyezte, hogy az oktatás feltételei mára sokat javultak, de az önállóságától megfosztott magyar tagozat emberi erőforrásainak apadása nehéz helyzetet teremt.

Mivel volt tanáraik közül csak egy van még életben, aki fizikai állapotára hivatkozva nem lehetett jelen, dr. Dienes Sándor, a marosvásárhelyi professzorok doyenje vállalta a tanár szerepét. Beszédének alaptémája az élet volt, az egyetlen és legfőbb kincsünk a fogantatástól az utolsó életjelek eltűnéséig. Az a csodálatos valami, ami „az anyagnak egy sajátossága, szerkezetének következménye”, és olyan, mint a mosolygás, ami nem választható el az ajaktól. Meghatározása az életjelenségekből lehetséges, mint a pulzus, a légzés, a mozgás, a gondolat, a memóriaközpontba beépített tudás, illetve annak gyakorlati használata. A mozgás fontos életjelenség, ami energiát szabadít fel, és segít megőrizni a szervezetben a kalciumot – biztatta a jelenlevőket. Beszélt arról, hogy az egyéni élet a genetikai tényezők mellett 80 százalékban az életmódtól függ. Szólt a gondolkozás, a memória kiépítésének fontosságáról, arról, hogy Mátyás Mátyás professzor hogyan vezette rá a kórismézés lényegére, idézte a nagy erdélyi művészek gondolatait az életről, végül Shakespeare Hamletjéből vett mondattal zárta beszédét: „Több dolgok vannak földön és égen,/ Horatio, mintsem bölcs elmétek/ Álmodni képes”.

 

A hivatást nem tudják abbahagyni

Mielőtt átvették volna a gyémánt oklevelet, a találkozás kilenc résztvevője életéről, pályájáról számolt be. Bár tanulmányaikat anyanyelven végezték, ők voltak az első évfolyam, akik közül alig néhányan kaptak állást magyar vidéken, a többséget a Kárpátokon túlra helyezték, ahonnan nehéz volt a visszatérés, és néhányan ezért választották a külföldre való kitelepedést. Végül a legtöbben a Székelyföld településein állapodtak meg, ahol körzeti általános orvosként, gyermekorvosként, üzemorvosként gyógyítottak, mások belgyógyászatra, szemészetre, fül-orr-gégészetre, radiológiára, laboratóriumi orvosnak szakosodtak, ketten megszerezték az orvostudományok doktora címet. A találkozón munkájuk szeretetéről vallottak elsősorban, arról, hogy hivatásukat nehezen, egyesek 80 éven felül sem tudják abbahagyni. A gyógyító munkából származó elégtétel mellett a család, a gyermekek, az unokák jelentették és jelentik egyre hangsúlyosabban az éltető örömforrást. Bár volt, aki szívesen emlékezett, már nem elsősorban a diákkori élményekre, sokkal inkább a gyermekek, unokák sikereire tevődött a hangsúly. 

Ezzel kezdte beszámolóját dr. Balla Árpád székelyudvarhelyi gyermekgyógyász főorvos, az orvostudományok doktora, a 60 éves találkozó egyik fő szervezője, akinek műszaki végzettségű két gyermeke a művészetek területén is sikeres. Balla Árpád érdemdiplomával végezte tanulmányait, 42 éven át osztályvezető főorvosként dolgozott, igazgatta a székelyudvarhelyi kórházat és a járóbeteg-rendelőt, állt az Egészségügyi Líceum élén (fizetség nélkül), tanított 22 éven át, és közben értékes tudományos munkát fejtett ki. Doktori dolgozatát a magnéziumnak a csecsemőkori rachitisben betöltött szerepéről írta, számos tudományos előadást tartott és dolgozatot közölt. Létrehozta a Pápai Páriz Ferenc Alapítványt, amely 2000-től az Erdélyben tudományos munkát végző orvosokat, gyógyszerészeket, biológusokat díjazza, és a családorvosok számára évente egy továbbképző tanfolyamot szervez, amelyen húsz év alatt több mint 4.000-en vettek részt. Már a kezdetektől tevékeny szerepet vállalt az EME Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztályának vezetésében és munkájában, a helyi Rotary klub alapító elnöke, kitüntetéseinek se szeri, se száma. 

Jelmondata szerint az ember ott kezdődik, ha valamit alkot. Munkásságát illetően arra a legbüszkébb, hogy a százágyas gyermekosztályon, amelynek vezető főorvosa volt, nem a betegséget, hanem a beteget kezelték elsősorban, és sikerült otthonossá tenni a kórházat, hogy a beutaltak megfeledkezzenek betegségükről. 

– Valami hajtott, de sosem tudtam, hogy ez az erő honnan ered, mondja a több mint 60 tudományos ülésszak szervezője, társszervezője.

Kollégája, dr. Záborszky Ferenc bevallotta, hogy diákkorában, amikor nem elsősorban a tanuláson, hanem a tréfán, szórakozáson járt az esze, zavaróan hatott rá Balla Árpád korán megmutatkozó szervezőkészsége, amit ma egészen másképpen értékel. Ő maga is rájött, hogy a marosvásárhelyi egyetem végzőseként a legjobbnak kell lennie. Ezt érezte első munkahelyén, Máramarosban, az Iza völgyében, ahova kihelyezték, s ahol akkoriban csak ketten hordtak pantallót és félcipőt, jelenleg pedig a budapesti MÁV-kórházban, ahol belgyógyászként 360 órát ügyel havonta. Özvegyen öt unokájára büszke, és határozottan állítja: addig fog dolgozni, ameddig él. 

 

Sohasem bánta meg, hogy orvos lett

A harmadik dédunokát várják a Mátyus családban is, újságolja dr. Mátyus András nyugalmazott fül-orr-gégész főorvos, aki megemlíti, hogy az utolsó marxizmusvizsgát követően, 1957. október 15-én kapta kézbe a diplomát. Október elsejétől 2000 januárjáig 43 esztendőn át a székelyudvarhelyi kórházban dolgozott szinte szabadság nélkül, 23 évet vezető állásban.

A kibédi származású orvos, akinek szüleit kuláknak nyilvánították, bevallja, hogy állandó izgalomban végezte el az egyetemet. Bár sebésznek készült, végül orr-fül-gégészetből szakvizsgázott. 1965-ben nevezték ki az egészségügyi iskola élére, 1974-ben a városi kórház vezetését bízták rá. Igazgatóként sok feladattal kellett megbirkóznia: felépíteni az új 430 ágyas kórházépületet, a poliklinikát, öt új bölcsődét, hét vidéki körorvosi rendelőt, a többit pedig felújítani, a régi kórházi épületeket korszerűsíteni. Mindez sok gonddal-bajjal járt, és – ahogy mondja – esetenként „az opportunizmust” is vállalni kellett érte. 

Sohasem bánta meg, hogy orvos lett, s elődje, kibédi Mátyus István orvosdoktor, Marosszék első orvostudora példaképpen állt előtte. Az udvarhelyszéki egészségügyi dolgozóknak állít emléket két kötet megírásával. 

 

Érdemes volt

Dr. Nagy Emma Judit, aki a gyergyószentmiklósi kórház osztályvezető főorvosa volt, 50 évi munka után Nagyváradon a lánya mellett él, akiről büszkén mondja, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója. 

– Jó évfolyam volt, sok szép évet töltöttünk együtt, kedves, szép ez a találkozás – mondott köszönetet a szervezőknek dr. Gámpé P. Margit, aki néhány évi hányódás után laboratóriumi orvosként dolgozott, és aranyos két lányukra büszke. 

Dr. Páll Ildikó Máramarosban körorvosként kezdte a pályát, Kolozsváron volt rezidens, majd a máramarosszigeti gyermekkórházban dolgozott, a vöröskeresztes iskolában tanított. Szerencsésnek érzi magát – hangsúlyozta –, mert soha nem tapasztalt hátrányos megkülönböztetést, mindig megbecsülték, többször ki akarták nevezni vezetőnek, de nem fogadta el. Legnagyobb szerencsének a gyermekeit tartja, akiknek jó szakmája van, s az unokája rendezést tanul Bukarestben. Nyugdíjasként hobbija a festés, rajzolás, szárított-virág-kompozíciók készítése, és láthatóan a versek, hiszen kettőt is hozott ajándékba volt évfolyamtársainak. Élettapasztalatait Váci Mihály soraival foglalta össze: 

„Nem volt könnyű élni,/ Nem is lesz sosem,/ De érdemes volt,/ Mindig érdemes lesz,/ Hiszem.” 

A brassói születésű dr. Wotsch Gyula már régen sepsiszékinek érzi magát. Érdemdiplomával hatvan évvel ezelőtt Gidófalvát választotta, ahol hat évig volt körorvos, majd üzemi orvosként dolgozott a sepsiszentgyörgyi textil- és a dohánygyárban, később körzeti rendelőben, majd fizioterápia szakos feleségével együtt magánrendelőjükben. Tíz éven át vállalta a szabadságra menő kollégák helyettesítését. Két lányuk van, és már születnek a dédunokák is, ő pedig arra büszke, hogy gyermekei, unokái közül egy sem ment el külföldre, és 85. születésnapján hiánytalanul jelen lesz a nagy család. 

 

Az élet értelme a munka és a család 

– mondja érdeklődésemre dr. Kozma Klára gyermekorvos, aki Balatonfüreden dolgozik. Férjével, aki ugyancsak gyermekorvos, Marosújváron kezdték a pályát. 1983-ban települtek át Magyarországra, ahol 1998-ban ment nyugdíjba, de azóta is visszahívják iskolaorvosnak.

– Jó volt nosztalgiázni – jegyzi meg, majd érdeklődésemre hozzáteszi, hogy nagy elégtétel, boldogság volt és marad számára, amikor sikerül egy-egy gyermeket meggyógyítani.

– Férjemmel együtt szenvedélyesen szerettük a szakmánkat. Szemész főorvosként az ötvenágyas szemészeti osztályt vezettem Csíkszeredában, a férjem ideggyógyászként dolgozott. Sok külföldi tanulmányúton jártam, bevezettem a műlencse beültetését Csíkszeredában. Mindig arra törekedtem, hogy jó édesanya, jó feleség legyek, és a szakmában is helytálljak. A megértés sohasem hiányzott a másik iránt, s az együttérzés vezérelt emberként és orvosként is. Az élet titka megérteni, kiegészíteni egymást, tisztán élni, jót gondolni, jót cselekedni – mondja dr. Barabás Páni Éva szemész főorvos, aki büszke arra, hogy mindkét gyermekük orvos lett. 

Hogy van-e titok, vagy mindnyájan ismerjük a hosszú élet receptjét, csak éppen nem sikerül betartani, a 60 éves találkozóra érkezett orvosok szavait olvasva önökre bízom a döntést.