kedd, január 23, 2018

A hidrogénbomba atyjára emlékezünk

Ebben az esztendőben a „hidrogénbomba atyjára” emlékezünk. Teller Ede 1908. január 15-én Budapesten született, és 2003. szeptember 9-én halt meg (Stanford, Kalifornia). Életművének ellentmondásos megítélése elsősorban politikai indíttatású: a „szovjet világ” ádáz ellenségnek tekintette, miközben az Amerikai Egyesült Államok elnökeitől minden lehetséges kitüntetést megkapott, beleértve a legrangosabb elismerést, a Szabadság Érmet. Tiszteletre méltó életkora lehetővé tette, hogy a rendszerváltást követően többször is meglátogassa szülőhazáját, ahol a kilencvenes években a legnagyobb élő magyar tudósként, a nagy tudósgeneráció utolsó tagjaként tartották számon.

Én magam is jól emlékszem felszólalására a Magyarok Világszövetsége 1992-es világtalálkozóján a kongresszusi központ küldöttekkel, meghívottakkal és újságírókkal megtelt konferenciatermében. A tudós jellegzetes botjára támaszkodva bicegett az emelvényhez a jelenlevők vastapsa közepette, összehúzta sajátosan vastag szemöldökét, és öblös hangján helyes magyarsággal méltatta a magyar tudományosság helyét a nagyvilágban. Tudósi érdemeit a szülőföld azzal ismerte el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjét, és 2001-ben elsőként neki ítélték oda az újra bevezetett Corvin-lánc kitüntetést.

Apja, Teller Miksa elismert ügyvéd volt a magyar fővárosban, édesanyja, Deutsch Ilona lugosi származású művelt asszony, aki egyaránt jól beszélt németül és magyarul. Fia tőle örökölte zongoratudását, idős korában is nagy élvezettel zongorázott, nem kis csodálatot keltve tudóstársaiban. Teller Ede kiváló számolási és matematikai képessége már gyermekkorában megnyilvánult. Bár a matematika érdekelte, apja kívánságának megfelelően a vegyész szakon kezdte tanulmányait a budapesti Műegyetemen, majd a karlsruhei, müncheni és lipcsei egyetemeken folytatta. Egyetemi képzése végén már a húszas évek egyik legdinamikusabban fejlődő tudományága, a fizika érdekelte leginkább. A fizikusok „Mekkájában”, Göttingenben kezdett dolgozni, de a fasizmus hatalomra jutása második hazájából is száműzetésbe kényszerítette: koppenhágai és londoni megállók után az Amerikai Egyesült Államokban, immár harmadik hazájában telepedett le véglegesen.

Későbbi ismertségét az alapozta meg, hogy 1941-ben bekapcsolódott az atombomba előállítását előirányzó Manhattan-tervbe. Teljes titoktartás és elzártság mellett a Los Alamos-i laboratóriumba került, ahol Oppenheimer vezetésével elkészítették az első atombombát, amelynek szörnyű pusztítása az egész emberiséget félelemmel töltötte el. A hidegháború, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti fegyverkezési hajsza korában vezető szerepet kapott a H-bomba kutatási programjában, amely egy új termonukleáris kutatólaboratóriumban zajlott Kaliforniában. Aktív részese volt a nyolcvanas évek csillagháborús tervének, a fegyverkezési verseny oly mértékű fokozásának, amelyre a Szovjetunió már képtelennek bizonyult, sőt később – részben a megterhelő kiadások miatt – fel is bomlott. Bár bírálóinak száma csak fokozódott az évtizedek során tudóstársai körében is, mégis úgy tűnik, hogy az idő őt igazolta. Amint önéletrajzi könyvében megfogalmazta: „Mélységesen sajnálom azokat a haláleseteket és sérüléseket, amelyek az atombombázásokból következtek. De a legjobb magyarázatom arra, miért nem sajnálom azt, hogy fegyvereken dolgoztam, voltaképpen egy kérdés: mi lett volna, ha ezt nem tesszük?”

Amúgy Teller Ede a nukleáris energia békés és biztonságos felhasználásának a híve volt. Figyelembe véve a föld energiatartalékainak a végességét, az atomenergia hasznosítását az emberiség létérdekének tartotta. Ráadásul az atomenergia jelenleg a legolcsóbb energiaforrások közé tartozik, az atomerőművek biztonságának a szavatolása mellett is.

Teller Edét tudományos körökben militarista szakembernek tekintették, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem kapott Nobel-díjat. De ha figyelembe vesszük, hogy a legrangosabb tudományos díj létrehozója, a dinamitot felfedező, alaposan meggazdagodott Nobel Alfréd fegyvergyáros éppen a nevéhez fűzött „halálgyáros” jelzőt szerette volna feledtetni a róla elnevezett díj megalapításával, akkor elmondhatjuk: Teller Ede méltán nevezhető a nobeli út követőjének. Ráadásul neki igaza is lett, ellentétben Nobellel, akinek nem vált be az a feltételezése, hogy a tömegpusztító fegyverek létrehozása megállíthatja a háborúk kirobbantását. 

A róla való visszaemlékezést Teller Ede filozófiai hitvallásával zárjuk: „A világ tele van… lehetőségekkel. Nem ígérettel, hanem reménnyel. A véletlen nagy úr, sok kárt csinálhat, s nekünk erősnek kell lennünk, hogy a kárt elrendezzük. Ugyanakkor a véletlen okozta változások a gének révén hozzák létre ezt a tarka, csodálatos világot”.