péntek, november 24, 2017

A hetvenöt éve elhunyt Móricz Zsigmondra emlékeztek Budapesten

MTI-fotó: Mohai Balázs

Koszorúzással és főhajtással emlékeztek a hetvenöt évvel ezelőtt elhunyt Móricz Zsigmondra sírhelyénél kedden, a Fiumei úti sírkertben, Budapesten.

Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár az eseményen elmondta, hogy Móricz Zsigmond gondolatvilágának mélysége ma is aktuális mondandót hordoz emberről, társadalomról, nemzetről és a fejlődés folytonos szükségességéről.

Az író műveiben olyan mélyre ás az emberi lélek és a korabeli magyar társadalom bugyraiban, hogy sebeket és fájdalmat is okoz vele, de egyúttal tükröt tart a magyarság egésze elé – tette hozzá a politikus, aki szerint Móricz Zsigmond a jobb jövő akarója, a pozitív emberi értékek védelmezője, egyben a ma Magyarországának hírnöke volt saját korában. Vallotta, hogy mindig a jövőnek kell dolgozni, nem a hirtelen zsebre vágható, pillanatnyi sikernek.

Értékmentő és tehetséggondozó munkát vállalt, járta az országot, felkarolta az autodidakta paraszt tehetségeket. Népdalgyűjtő körútjain meséket és más népi kincseket vésett fel az utolsó órában az örökkévalóság számára a magyar értékek tárházában – méltatta az írót Hoppál Péter.

Szilágyi Zsófia, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke úgy fogalmazott: az író független szellem volt, aki olyan mennyiségű szöveget hagyott az utókorra, hogy még ma sem jelenthető ki biztosan, ismerjük az életmű teljességét.

Életművén és sorsán keresztül egy egész korszakra láthatunk rá. Az írás rabja volt, egy hadseregnyi hős megteremtője – mondta Szilágyi Zsófia, aki szerint „Móricz Zsigmond máig nem hagyta el irodalmunkat”. Bár nem minden regénye és novellája szólítja meg a mai olvasót, az irodalomtörténészek ma is könyvekben kutatják a titkait, írók beszélnek esszékben kedvenc Móricz-műveikről, néha regények hőseként jelenik meg, és mondatai élednek újra kései utódai – Nádas Péter, Esterházy Péter, Spiró György, Grecsó Krisztián, Háy János, Oravecz Imre – szövegeiben.

Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. 1900-ban Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. Az országos hírnevet a Nyugatban 1908-ban megjelent Hét krajcár című elbeszélése hozta meg számára. 1909-ben közzétette első novelláskötetét, Ady Endre üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. 1915-ben haditudósítóként járta a frontot. 1929 decembere és 1933 januárja között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot.

Az önsorsrontó dzsentri, a megújulni nem tudó középosztály képét rögzítik regényei, az Úri muri, a Forró mezők, a Rokonok, míg a sokrétegű paraszti világ elevenedik meg a Barbárok és A boldog ember lapjain. 1939-ben megvette a Kelet Népe című lapot, és azt szerkesztette haláláig. Kiváló életművéből kiemelkedik az Erdély-trilógia, a Légy jó mindhalálig, az Úri muri, a Rokonok és az Árvácska. Művészetével ő lett a magyar kritikai realizmus beteljesítője.

A megemlékezésen koszorút helyezett el mások mellett Hoppál Péter, Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Radnainé Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézete vezetője és Szeneczey Balázs főpolgármester-helyettes is.