péntek, június 23, 2017

Húsvéti „verekedők” a Nyárádmentén

Közösségépítő, közcélú szokások is élnek
Minden „bűnért” magasba emelik és megverik a férfiakat (Fotó: Gligor Róbert László)

A rendszerváltás után sok vidéki településen felújították és idei-óráig életben tartották az ősöktől tanult húsvéti hagyományokat, szokásokat. Az ünnepkör idején két olyan településen jártunk, ahol ezeket a szokásokat a kommunista rezsim sem tudta kiölni, és megszakítás nélkül élnek.

A rigmányiak nem karácsonykor kantálnak (énekelnek), hanem húsvétkor, azaz ők Krisztus feltámadását hirdetik. Az ünnepkörhöz kötődő rítusok többsége húsvétra virradóra és az ünnep első napján történik, szervezőik pedig a „reguták”, azaz a 18-20 esztendős legények. Ők már nagypénteken fenyőágakat hoznak, a férfinép kitakarítja a mezei kutakat, felújítja a határhompokat. Szombat éjszaka, vasárnap kora hajnalban az egész közösséget bevonva 2 órakor elindulnak és körüljárják a falu határát. Amikor még létezett rezesbanda is Rigmányban, az is kiment a Várhegyre, zenéje Nyárádgálfalváig lehallatszott az éjszakai csendben. A faluba visszatérve 4 óra táján elkezdik a fenyőágazást, minden portára zöld ág kerül. Ezzel 6 óráig végeznek, ekkor „hívogatnak”, azaz a férfiakat, legényeket kantálásra szólítják fel. A gyülekező alatt egy rövid pihenés még belefér, aztán reggel 7 órakor elindul a kantáló menet a falu alsó felétől a főúton a templomig, majd a belső utcákat bejárva délután tér vissza a faluközpontba, a kultúrotthonba. A zeneszóval vonuló menetet a „bolond”, a „főbíró”, „bíró” és a „csapómester” vezeti, minden kapu előtt megállnak, a bolond lantjával veri fel a porta csendjét, hívogatja elő lakóit, hisz a kantálóknak tojás, szalonna, kenyér, pénz jár. Néhány helyen a menet bevonul egy-egy udvarba, ott eléneklik a régi református feltámadási éneket: Emlékezzünk e napra, Urunk halálára és feltámadására... A menet vezetője – jelenleg Veress Gergely Domokos polgármester – köszöntőt mond, hálát adva Istennek, hogy megérhettük e szent napot, majd a kantáló seregnek és családjuknak, illetve a magyar nemzet minden tagjának áldott, békés ünneplést kíván. Minden évben megállnak néhai Veress Géza portáján is, aki ezt a szokást sokáig vezette, és olyan udvarokra is bemennek, amelynek lakói elhunytak, de életükben mindig szívesen várták a kantálókat.

 

Mindenki kikap

Az egyházi rítus mellett világi szokások, szórakoztató játékok is társulnak a naphoz. Mivel Krisztus Urunk érettünk szenvedett és halt meg nagypénteken, szenvedéseiből mindenkinek ki kell vennie a részét. Így illő, hogy minden férfiember részt vegyen a kantáló menetben. Aki ezt elmulasztja vagy épp elbújik, azt a bolond és a „csendőrök” előkerítik, s mint fő bűnöst, a „rigmányi törvénykönyv” egyik paragrafusa szerint „repülőre teszik”, azaz a csendőrök kezénél és lábánál fogva vízszintes helyzetbe emelik, a többiek pedig rámérik a megítélt számú botütést, amit természetesen illik megköszönni. De szinte mindenki megkapja a magáét: a gyerekek azért, hogy ne feledjék, melyik házban lakik kislány, mások azért, mert „késve érkeztek a menetbe, és csak hátul ólálkodtak”, de kikap az is, aki „városi”, azaz Nyárádszeredába költözött, az is, aki „Rigmányból akar elvinni egy szép virágszálat, amikor itt annyi a vénlegény”, vagyis az ide udvarló, de nem helyi legény, de egy-egy porta előtt sorra kerülnek azok is, akik onnan nősültek, felelevenítve az udvarlási emlékeket. Bot jár annak is, aki „portát vágott”, azaz házat épít, de még nem állnak hárman-négyen a kapujában, és azok sem kerülik el a verést, akik „másoknak fuvaroznak, maguknak nem”, azaz agglegények, de azok is megkapják a magukét az asszony színe előtt, akik „otthon már nem tudnak adni”. Emellett a falu idősebb tagjainak is kijár öt bot „köszönetképp”, így kapta meg a hét végén a 89 éves Vass Dénes is, aki sokáig állt a falu és a község élén, de természetesen köszöntötte is őt a polgármester. Aztán a főbíró, bíró, csapómester is megkapja a verést, és a temetőre vezető utca végén mindenki, akit eddig még „nem emeltek fel”. Aztán ősi szokás szerint mindenki sorba áll, és megkapja „az utolsó fenetet”, azaz öt botütést, majd következik a „lefegyverzés”, azaz a botok összegyűjtése, ami után a menet délután 3 óra táján visszatér a kultúrotthonba rántottázásra és mulatásra. Innen csak akkor távozhat valaki, ha kiürítette a borral töltött híres öblös fakanalat. Este bálban mulatnak a helyiek. A több évszázados szokás annyira része a falu életének, hogy a húsvéti úrvacsorát is csak ünnep másodnapján szolgáltatják ki, hogy mindenki élni tudjon vele.

 

Jordánvízzel öntöznek

Jobbágyfalván nem kantálni, hanem öntözni indul a férfinép az ünnep mindkét napján délután. A sereg elején és végén „hamubotosok” vannak, akik távol tartják az idegeneket, de a rendetlenkedőkre, sorból kilógókra is rácsapnak botjukra kötött zacskójukkal. A menet mindenhová betér, ahol kinyitják nekik a nagykaput, és elmondják, hogy „eljöttünk hirdetni e kicsiny sereggel, hogy Krisztus feltámadott e szent ünnep reggel”, majd fenyőággal meglocsolják a lányokat, nőket a „Jordán vizéből” vett vízzel, „mert ki e vízből részesül, az vagyon megírva, hogy az életnek terheit sokkal jobban bírja”. Természetesen itt is számos csínytevés, „bűn” adódik: ellopják a házigazda kulcsát, hogy „az asszonyához járhassanak”, van aki letegezi a királyt, vagy a csapómestert bezárja az illemhelyre, de az illetlen szavakért, a cigarettázásért, telefonálásért is bot jár, amit nem úsznak meg a hamubotosok sem, mert zaklatják a „szarkákat” (a menetnek tojást, szalonnát, bort gyűjtögetőket). Este a menet a kultúrotthonba tér be, ahol rántottás vacsora várja őket, majd mindkét este bált tartanak. A húsvéti fenyőágazást és öntözést mindig valamilyen közösségi célért szervezik, az utóbbi években a bevételt (a helyiek pénzadományát és a báli belépőt) a helyi ravatalozó építésére fordítják.