szerda, február 21, 2018

A gyógyítás színe

Hétköznapi történet

Mozdulatlan tengerekre, tavaszi égboltra és I. néni tekintetébe is ugyanazt a végtelen kéket festették a láthatatlan, szeretetből alkotó ujjak. Nyolc évtized után sem vesztett színéből az a tekintet. Sem háborús iszonyatról, sem a kommunista idők sivárságáról nem beszél. Arra csak a szavak alkalmasak, amelyeket porceláncsészébe töltött tejeskávé mellett hívogat elő magából az egykori gyermekorvos.

– Radnóton születtem 1935-ben. A kisgyermekkorom felhőtlen boldogságban telt, a szüleim mellett sok unokatestvér vett körül, és mindannyian elhalmoztak a szeretetükkel. A második bécsi döntés idején Nyárádtőnél húzták meg a határt, Marosvásárhely visszakerült Magyarországhoz, Radnót továbbra is Romániához tartozott. Szekéren mentünk át Vásárhelyre, és egy időre ott is maradtunk. Mivel édesapám, aki jegyző volt, a városban nem talált munkát, nemsokára Szabédon állapodtunk meg, ahol újra a szakmájában dolgozhatott. 

– Gyermekként élte meg a második világháborút. Mire emlékszik?

– Sok mindent igyekeztem elfelejteni abból az időből. Az viszont most is tisztán előttem van, ahogy a szüleimmel menekülök a lövések elől. A sziréna hangját is fel tudom idézni... Nem volt mit enni, így előfordult, hogy az utcán hagyott lótetemekből szeltek maguknak az emberek. Egyszer pedig menekülés közben arccal beleestem egy ló ürülékébe… Szabédon aztán egy szép, nyugodt időszak kezdődött az életünkben. Édesapámék összejártak az ottani értelmiséggel, a pappal, a tanítóval, még egy festőművésszel is barátságot kötöttek, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Nagy kártyapartik váltották egymást. 

– Hol végezte az iskolát?

– A II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumba, a mai Unireába írattak a szüleim. Régi álmom volt, hogy gyermekorvos legyek, mivel azonban édesanyám papleány volt, „első körben” nem vettek fel az egyetemre. Az Egészségügyi Technikumban, azaz a „dögiben” viszont jutott hely nekem is, és miután elvégeztem, az orvosira is bejutottam. Csodálatos tanárok keze alá kerültem. Indig Bianca neve jut most hirtelen eszembe, de hosszasan sorolhatnám a mentoraimat. Még egyetemista voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel, egy hátszegi román férfival, aki a kedvemért magyarul is megtanult. Geológus és bányamérnök végzettségével közös életünk első évében Bukarestben kapott munkát. Én addigra befejeztem az egyetemet, és egy moldvai faluban kezdtem a praxist. Emlékszem még a sötét házakra, amelyeknek az ablakai kivétel nélkül az udvarra néztek, és amelyekben trágyával fűtöttek a lakók. Az emberek viszont kedvesek voltak, hamar befogadtak. Tudták, hogy hozzám éjjel-nappal be lehet kopogni, ha baj van egy gyerekkel. Az egyik édesapa azzal futott egyszer hozzám, hogy menjek hamar, mert a másfél éves kislánya lenyelt egy gombot. De komolyabb panaszokkal is érkeztek szülők, és én igyekeztem mindig a legjobb tudásom szerint segíteni. A férjemmel csak hétvégenként tudtunk találkozni, amikor meglátogatott. Közben várandós lettem a fiammal. Mielőtt megszületett volna, Moldvából Olténiába, Filipeştii de Târgbe helyeztek át. Édesapám időközben nyugdíjba ment, így anyámmal együtt hozzám költöztek, hogy segíthessenek, ha a baba megszületik. 

– Milyen volt Olténiában?

– Panaszra ott sem volt okom. Most is fel tudom idézni az oltyánok puliszkájának ízét, amit nagy tálakban a házuk udvarán kínáltak a vendégnek… Csak a férjem hiányát viseltem nehezen. Sok családot kettébe tört az akkori rendszer, de a miénk kiállta a próbát. Újra várandós lettem. Akkoriban nem volt ultrahangos vizsgálat, de én már az első hónapokban éreztem, hogy ikreim lesznek. Az orvosom sehogy sem akarta ezt elhinni, végül mégis nekem lett igazam. Két gyönyörű kislánynak adtam életet, akiket csak a közeli családtagok tudtak egymástól megkülönböztetni. A kicsik ezt ki is élvezték, és mindig követelték, hogy teljesen egyformán öltöztessem őket. 

– Ha jól tudom, a gyógyítói munkának egy állomása volt még hátra...

– Tíz évvel a nyugdíjazásom előtt Bukarestbe kerültem, az egyik „gyermekek háza” lakóit vizsgáltam, gyógyítottam. Ott ért az 1974-es nagy árvíz, én is részt vettem a kis árvák mentésében. A nyolcvanas évek közepén már nehezen mozogtam, így pár évvel hamarabb nyugdíjaztak. Azután a bukaresti lakásunkban éltünk a családommal, a szüleimet is odavettük magunk mellé. A férjem az utolsó éveiben túlhajszolta magát, munka közben állt meg a szíve. Pár évre rá a szüleim is követték, utolsóként édesapám. Ő 93 évet élt. 

– Gondolom, időközben a gyermekek is kirepültek.

– A fiam mérnökként nem talált itthon megfelelően fizetett állást, így Olaszországban próbált szerencsét, és sikerült is elhelyezkednie a szakmájában. Csak nősülni jött haza, aztán a feleségét is kivitte magával. Két fiuk született. Az ikrek informatikusokként Kanadában teremtettek maguknak egzisztenciát. Egyikük férjhez ment, gyermekei születtek, a másikuk még mindig nem alapított családot. Egy időben úgy volt, hogy engem is kivisznek magukhoz, de bármennyire unszoltak, valami mindig visszatartott. Interneten szinte naponta beszélgetünk, látom őket, így nem érzem annyira a hiányukat. Aztán meg itt, Bukarestben vannak eltemetve a szüleim és a férjem, őket sem szeretném magukra hagyni. 

Könnyű felhő suhant át a végtelen kék tekinteten. I. néni aprót kortyolt a kávéjából, majd újra a számítógép képernyője felé fordult.

– Nem baj, ha most befejezzük? Kezdődik a sorozatom – nézett rám kislányos huncutsággal, aztán megköszönte a beszélgetést, és elköszönt.