hétfő, június 25, 2018

Falu a végeken – Rava

Fotó: Vajda György

Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes. 

 

Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték 

Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól „itt rekedtek”. 

– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette.  Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem  indult volna – mondják. 

Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák. 

– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják. 

A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól „szereznek be” ezt-azt. 

– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár. 

– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják.  Amúgy „nincs gond velük”. Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik.  Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá. 

– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz. 

Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak. 

– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk… 

Állandó lelkész nélkül a falu 

Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan. 

– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester. 

Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja. 

– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna. 

Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna „nagyon ügyes” volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment. 

Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert „elvette a földjüket”, azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet „valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra”. Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert „a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott”. Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész. 

Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét 

Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a  „falu mond” a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne 

„elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét”. Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel. 

Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót,  hogy lássa el a „falufelelősi” feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto-rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak. 

Szép álom az „otthon maradás”

Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: „Bukurestben katonatiszt” – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni. 

Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, „ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom”. Hogy mikor kapott igazán kedvet? 

Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy „a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom”. Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt. 

– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom. 

– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet 

„megetetjük” a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők. 

Szóba kerül az uniós támogatási rendszer. 

– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá. 

– Tervek, jövő? – kérdem. 

– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!