vasárnap, február 18, 2018

Erről jut eszembe

Úgy tündökölt vasárnap este a százöt éves marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyterme, mint új korában. És oly csodásan szárnyalt Rost Andrea elbűvölő hangja, magasra, fel a díszes kupoláig, akárha a híres operaház, a milánói Scala valamelyik díszelőadásán szólalt volna meg. Ott is többször magával ragadta a közönséget, nemkülönben a földgolyó szinte minden jelentős zenei központjában, ünneplésből bőven kijutott neki mindenütt, mégis jól érződött a magyar kultúra napjára rendezett gálakoncerten, hogy a világjáró Kossuth-díjas művésznő teljes szívéből, kivételes odaadással énekel. Ezt be is vallotta a színpadon, különleges esemény volt számára a mostani fellépés, mert először jött Erdélybe, és ünnepi alkalom szólította városunkba. A hangverseny után kötetlenebb keretek közt azt is elmondta, hogy lenyűgöző a helyszín, jó a terem akusztikája, de a hangzás akkor válik tökéletessé, ha embe-rekkel teltek a széksorok, és lélek is társul a jelenléthez. Itt a legfelső szint, a kakasülő is tele volt, a lelkesedés pedig határtalan, percekig zúgott a vastaps a műsorszámok között és a végén is. Nem lehetett nem maximálisan teljesíteni. Ez mindenik előadóra kihatott, a két ifjú vásárhelyi virtuózra, a hegedűs Jakab Rolandra és a VI. osztályos művészetis zongoristára, Nagy Krisztinára éppúgy, mint a helyi filharmónia zenészeivel kiegészített Csíki Kamarazenekarra és az őket ihletetten vezető budapesti karmesterre, Werner Gáborra. A tartósan őrizendő élmények tárában raktározhattuk el Beethoven, Johann Christian Bach, Mozart, Puccini, Erkel, Lehár és Kálmán Imre hol andalító, hol vérpezsdítő dallamait. 

Ilyen hangversenyekről álmodhatott a Palota létrehozója, Bernády György, mondtam utóbb a Prima Primissima díjas érdemes művésznek. „Tudom – válaszolta azonnal –, részletesen olvastam erről a világhálón.” És sorolni kezdte, mi mindenről értesült, amikor tájékozódni próbált Marosvásárhelyről. Én meg azóta a művésznő pályarajzát, interjúit, önvallomásait böngésztem át. Érdekes, tanulságos, érdemes nyomon követni az interneten. Most csak az egyik ráadás dalánál időzöm egy keveset. Akkor figyelt fel rá igazán az egyik jeles zenetanár, és győződött meg arról, hogy Rost Andrea hangját képezni kell, amikor tizennégy évesen elénekelte neki a szinte mindannyiunk által kedvelt, A csitári hegyek alatt kezdetű, új stílusú népdalt. Lélegzetvisszafojtva hallgatta most is a nézősereg, majd pár pillanatnyi némaság után kirobbant a taps. Fergetegesen. Az ilyen pillanatok azok, amiket az ember nem felejt. A dalt egyébként 1914-ben Kodály Zoltán jegyezte le a mai szlovákiai Alsócsitáron. Nyitra közelében terül el a falu, a település fölött őrködő hegy lábánál. A zeneszerző később a népdalt feldolgozta a Székely fonó című művében. Egyik változata Bartókot is megihlette. Az alsócsitári gyűjtést 2005-ben emléktáblával örökítette meg a település magyar lakossága. Utóbb nagy botrány lett belőle, hogy miért nincs a táblán szlovák felirat. Egyes helyeken így megy ez. De ez már egy másik történet. Örüljünk annak, hogy mint az eseményt szervező csíkszeredai magyar főkonzulátus vezetője, Tóth László főkonzul ígérte, egy kezdetnek lehettünk a részesei. Azt szeretnék, hogy mostantól Marosvásárhelyen évente ilyen rendezvényekkel köszöntsék a magyar kultúra napját. A vasárnapi koncert bevételét a művészeti líceum kiemelkedő tehetségeinek a támogatására ajánlották föl. A hó sem váratott magára, Csitár után a hétfőre virradó éjszaka fehér lepellel borította be a Somostető alatti várost. Hogy mi lesz belőle, azt majd meglátjuk.