szombat, november 25, 2017

Erről jut eszembe

Székelyek a cet gyomrában. Igen, Székely Nagyvásár volt múlt hét végén Budapesten, a Bálnában. Száztíz székelyföldi kézműves, népművész, kiskereskedő kínálta több mint kétezer termékét, honi ízeit, finomságait a magyar főváros lakóinak és az arra csámborgó turistáknak. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze főleg azoknak, akiket ilyen irányba hajt a nosztalgia. Szóval az érdeklődők közt sok volt az Erdélyből elszármazott, de másokat is oda vonzott a kíváncsiság, vagy a korábbi hasonló rendezvényeken szerzett kellemes benyomás. A Márton-napi víg kedély is jót tett a színpompás forgatagnak. Az se csalódott, aki csak finom kibédi vöröshagymát akart beszerezni, netán érett, ízletes sajtra, otthoniasan ízesített házi kolbászra vágyott, esetleg Csíki sört kóstolgatott volna, de azok se maradtak hoppon, akik a mintegy kétezer prémium kategóriás termék között sajátos székely produktumot, népművészeti tárgyat, a székelyek tehetségét, ötletességét, furfangját tükröző árucikket kerestek. Kerámiától a mai divatra hajazó, hagyományos viseletig, ruházatig, ékszertől a Betyárkártyáig, házi csokitól, házi lekvártól, mézesmadzagtól a témába illő könyvekig bő volt a kínálat. Giccset is lehetett látni. Némely varrottas óriás nemzeti jelképeivel eléggé meghökkenthette a néprajzban, népművészetben jártasabbakat. De így megy ez, ami pénzt hozhat a házhoz, könnyen felülírja a tradíciót, tompítja az eredetiség igényét. Pár kilométerrel fennebb, a Vörösmarty téren, ahol épp aznap nyílt a számos külföldi kirándulócsoportot odacsődítő karácsonyi vásár, továbbra is a kürtőskalács az egyik legmenőbb árucikk. Csábító illatának kevesen tudnak ellenállni. Évről évre bővül a kalács bevonata, mindenféle egzotikus ízesítővel próbálják még keresettebbé tenni, hátha ettől is tágul a vevőkör. Idén például a málnás kürtős a sláger. Ez olyan citromízű banánféleség. Vagy mi. De a magamfajta akadékoskodó ezen is hamar túlteszi magát. Ami fölött nem tudtam egykönnyen átsiklani, azt a napi sajtó szolgáltatta. Vezető helyen hozták a hírt, hogy a Kúria helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság határozatát, amely szerint jogos a székelyek honos népcsoporttá nyilvánítására irányuló választópolgári kezdeményezés, indulhat az ezt célzó aláírásgyűjtés. Magyarországon jelenleg 13, az állam által elismert nemzetiség van, tizennegyediknek jöhetnek a székelyek. Ez aztán igen! Eddig nem tudtuk, hogy mi hiányzik. A székelységnek végre lehet státusa! Mint az ottani bolgároknak, lengyeleknek, ruszinoknak, románoknak stb. A magyarországi törvénykezés szerint különben az tekinthető honos népcsoportnak, amely számszerűen kisebbségben él az állam területén, és saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg a többségtől. Nem folytatom, kommentálni meg nincs helyem egy jegyzetben. De hogy az erdélyi magyarság szempontjából jóra nem vezet, ha netalán sikert érnek el a kezdeményezők, az biztos. Ezer támogató aláírást kell összegyűjteni százhúsz nap alatt, hogy a szándék eséllyé lépjen elő. Az Országgyűlés dönt majd róla. Talán a Magyar Tudományos Akadémiának is lesz hozzá némi szava. Miközben erről olvastam a standok közt a Bálnában, valahogy meg is feledkeztem a székely árusok és a vásárlók forgatagáról, a palota üvegfalain keresztül a lassan hömpölygő, vén folyó vonzotta magára a tekintetem. És Ady szavait véltem hallani valahol legbelül: „Dunának, Oltnak egy a hangja...” És Marosnak, Nyárádnak, Küküllőknek?! A költő nyilván más nyomatékkal, más vonatkozásban öntötte versbe folyók ihlette példázatát. A jelek szerint azonban a széthúzás, az összefogás és egyetértés hiánya egyazon nemzeten belül is folyamatos aktualitás, örökös gond marad.