szombat, november 25, 2017

Erről jut eszembe

Tele az internet színpompás felvételekkel. Aki csak teheti, elkészíti a maga fotóit, megosztja élményeit ismerősökkel, ismeretlenekkel. A Facebook is tanúsítja, az ősz tónusaival nem lehet versenyre kelni, a természetnél nincs nagyobb művész ezen a tökéletes-tökéletlen, kerek egy világon. A festők mégis megpróbálják a lehetetlent, és milyen jól teszik! Megannyi szépséget köszönhetünk nekik. Gondoljunk rájuk jó szívvel ezen a napon, a magyar festészet napján. Tizenöt éve ruházták fel október 18-át ezzel a megtisztelő ranggal, az ecset tehetséges mestereit pedig azzal a jól kiérdemelt kiváltsággal, hogy védőszentjük, Szent Lukács névnapján kalapot emeljünk előttük, különleges rendezvényekkel köszöntsük őket. Az anyaországban indult a kezdeményezés, aztán továbbterjedt mindenfelé, ahol magyarok élnek. Erdélybe is nyilván. Véletlen az egybeesés, Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában a reformáció 500. évfordulójára jött létre a megye magyar képzőművészeinek szívet, lelket melengető kiállítása, de úgy tekintünk a tárlatra, mint a festészet napját is köszöntő eseményre. Aki ma megy el a galériába, ennek tudatában illesse még nagyobb elismeréssel a szépteremtő művészeket. Közülük mindenki a legjobb szintjén szerepel a jubileumi megnyilvánuláson, érdemesek a dicséretre. Persze nem csak a festők. A grafikusok, szobrászok, textilművészek is, mindannyian, akik az alkotást választották hivatásul. A költő Babits Mihály jut róluk eszembe, pontosabban az Örökkék ég a felhők mögött című írása, amelyet Vallomás helyett hitvallás címmel tett közzé 1924-ben a Nyugatban. Az író hite, életigenlése a festészetre, a klisékbe, műfajokba, kalodákba nem szorítható mindennemű alkotómunkára vonatkoztatva is érvényesnek érezhető. Érdemes idéznünk gondolataiból. „Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...” Van-e elég kép az otthonok falán? Van-e ez, van-e az, ami sejteti, hogy a felhők mögött ott az örökkék ég? Jelképesen egy olyan tudatállapot, mint amit az ember olyankor tapasztal, amikor repülővel a ködszerű, szürke felhősávból hirtelen a ragyogó napfénybe emelkedik. De folytassuk a lírai önvallomást. „Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve – mondja Babits. – S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné.” Lélek, béke, harmónia, a lehetetlen elvetése? Mintha nem is evilági fogalmak lennének, annyira másnak vélhetjük mindazt, amit látunk, hallunk, érzékelünk ma szerte ezen a parttalanul fenyegetett földgolyón. Durvaságot, abszurditást, gyűlöletet, cinizmust, iróniát sugall a jelenkori valóság, nem olyasmit, amit közel száz esztendővel ezelőtt hitvallásként vetett papírra a költő. Pedig bizonyára akkor sem tűnt másmilyennek a realitás, amelyben élni, boldogulni próbált az emberiség. Vásárhelyi kiállításunk, amelyről ma beszélek, a babitsi szellemet sugározza. Azok keze nyomán is, akik már rég nem élnek, vagy csak rövid ideje fejezték be földi pályájukat, és azoknak köszönhetően is, akik velük együtt jelentkezve bizonyítják, napjainkban is ilyen eszmék, ilyen meggyőződés, ilyen hit jegyében, a „lélek nyelvén” alkotnak, dolgoznak. Ezért is nyújt maradandó élményt, lelki feltöltődést és felüdülést a mintegy száz műalkotást harmonikus látvánnyá formáló műgyűjtemény a Kultúrpalotában. Kár lenne kimaradni belőle. (N.M.K.)