hétfő, október 23, 2017

Erről jut eszembe

Ma van a természeti katasztrófák világnapja. Van belőlük elég. Világnapokból is, katasztrófákból még inkább. Csak az utóbbi hetekben, napokban is micsoda pusztítást, gyilkolást végeztek a földön a hurrikánok, földrengések, vulkánkitörések, földcsuszamlások! Sorscsapások garmada árasztja el nap mint nap a hírcsatornákat. Hosszú távon azonban a társadalmi katasztrófák veszélyesebbek az emberiségre. Amit a politika rombol le az életünkből, azt nehezebb helyrehozni, megelőzni sem igen lehet. A természeti csapások kiszámíthatatlanok, bizonyos politikusok beszámíthatatlanok. Na, itt a baj! De ne fokozzuk, tudják önök is, miről beszélek. Különben lehetőleg mindennel igyekszem napirenden lenni, a katasztrófákkal is, de szívesebben írok jó dolgokról. Most például arról, hogy nem lankad Marosvásárhely és a megye kulturális lendülete. Nagyon sok a rendezvény, egymást érik a művelődési, művészeti események. Sőt, mintha még szaporodnának a színházi, irodalmi, zenei, képzőművészeti megnyilvánulások. Jól van ez így, még ha olykor bosszankodunk is, hogy ide vagy oda nem mehetünk, mert egymásra szerveződnek a programok. Nyilván egyeztetniük is kellene a programszervezőknek, de a hét nem nyújtható meg egy-két nappal, azzal gazdálkodhatunk, amink van. Az átfedések egyébként csak pár száz embert érintenek, a kulturális „mindenevőket”, akik a hét folyamán minél több rendezvényre el szeretnének jutni. A polgárok többsége még nem tart ott, hogy különösebben bánkódna, ha valamiről, ami kultúra, lemarad. De lassan ugyan, mégis biztatóan ez a tényállás is változóban van. Újító szándékok figyelhetők meg a helyi kulturális kínálatban, és vannak körök, főleg fiatalok, akik nem közömbösek az ilyen törekvések iránt. A Múzeumok éjszakáján, a színházak hasonló akcióin tapasztalhattuk, mennyien megmozdulnak ilyenkor. Az elmúlt hét végén a Galériák éjszakája zajlott, immár másodszor Vásárhelyen. Még nincs akkora vonzereje, mint az említett két másik intézmény közönségcsalogató eseménysorának, de ha a szervezők kitartóak, ez is népszerűvé válhat. Péntek este több galériában, nyitott műteremben találkoztam kisebb látogató csoportokkal, érdeklődőkkel. Egyesek bátortalanul léptek be a képek, szobrok, textíliák közé, aztán a kedves fogadtatás feloldotta a kezdeti feszélyezettséget, kialakult a párbeszéd a vendéglátók és vendégeik között. A műtermek különösen érdekesnek tűnhettek az ilyen helyeken ritkábban megfordulók számára. Újdonságokról is értesülhettek, korábban másoknál. Magam is így voltam ezzel itt-ott, pedig elég sűrűn keresek fel alkotói műhelyeket. Fiatal szobrászok – Makkai István, Veress Gábor Hunor és Szabó Csongor – háza táján láthattam azt a készülő magas domborművet, amely a Művészeti Szaklíceum főépületének teljes restauráláson áteső homlokzatára kerül majd vissza. A műalkotást szakrális jellege miatt közel hét évtizede, az államosítás után távolították el a felső szint háromszögű orommezejéből, amely aztán üresen maradt. A többalakos, méretes relief eltűnt, talán megsemmisült, a restaurátorok szándéka szerint az eredeti mű mását helyezik majd ugyanoda. Aki meglátogatta a műtermet, elámulhatott a szoborcsoport Szabó Csongor mintázta, majdnem kész agyagváltozatán. Hogy mikor áll majd újra teljes pompájában a szakszerű felújításon áteső homlokzat, azt konkrétan nem merném megmondani. Bár erre bizonyára szerződésben meghatározott pontos határidők kötelezik az érintetteket, a honi gyakorlat szerint az ilyesmit előre nem sejtett akadályok tehetik bizonytalanná. Gondoljunk csak a Bors – Marosvásárhely közti autópálya sorsára. Ami azzal történik, az szintén kész katasztrófa. És ismét ott vagyunk, ahonnan a jegyzet elején kiindultunk.