hétfő, szeptember 25, 2017

A citromfűlapi kora

Hétköznapi történet

Viktor világa csupa zene és nyugalom. Nemcsak olyankor érzékelhető ez, amikor hegedűje húrján mesél, hanem akkor is, amikor tekegolyóval céloz vagy ujjai között citromfűlapit morzsol. 

– Portik Szabó Károly Viktor – ismételte el nevét lassan, tagoltan a 14 éves fiú. Aztán egy évtizedet lépett vissza az időben.

– Waldorfos napközisként hamar kapcsolatba kerültem a zenével. Mondták is az óvó nénik, hogy engem az éneklésen kívül más nem igazán érdekel. Ötévesen kezdtem járni a Talentum Alapítványhoz, ott a zenefoglalkozások mellett a színjátszó csoportot szerettem nagyon. Emlékszem, jelmezeket ölthettünk magunkra az egyes jelenetekhez, és én mindig ugyanazt választottam. Otthon pedig felmentem a padlásra, volt ott egy nagy doboz, azon doboltam. Az óvó nénik javaslatára felvételiztem a Művészeti Szaklíceumba, első osztálytól oda járok. A zongora és a hegedű között választhattam, és mivel azt mondták, hogy a zongora költségesebb, a hegedűnél maradtam. Nagyon boldog voltam, amikor először kézbe vehettem a hangszerem.

– Édesapám kívánsága volt az, hogy a fiam a Művészetibe járjon. Én kezdetben nem támogattam az ötletet, az iskola ugyanis távol van a lakhelyünktől. De apám felajánlotta, hogy hozza-viszi a gyereket. Pedig már akkor nagyon beteg volt – fűzte tovább a történetet Edit, Viktor édesanyja. – Egy hónapig jártunk felkészítőkre, és a fiam mindig más néven mutatkozott be a tanároknak. Amikor aztán eljött a felvételi ideje, nem mondtam meg neki, hogy vizsgára megyünk. 

– Többek között énekelni kellett, az én dalom a Debrecenbe kéne menni… kezdetű volt – vette át újra a szót Viktor. Aztán az iskolakezdés időszakáról mesélt, arról, hogy első osztályos korában mindig csak a vékony „mi” húrt húzta, de a hangsorok nem igazán kötötték le, már a kezdetektől kész darabokra vágyott.

– Mikor volt az első nyilvános fellépésed? – kérdeztem később.

– Másodikos koromban az egyik osztálytársammal éppen hazafelé tartottunk az iskolából, és nagyon megkívántuk a fagyit. Pénz, persze, nem volt nálunk. Kitaláltuk, hogy hegedülni fogunk a főtéren, úgy keressük meg a fagylalt árát. Én játsztam elsőként. Már szépen gyűlt az aprópénz a hegedűtokban, amikor megjelent egy rendőr, és leállította a produkciót. A másik gyerek így nem hegedülhetett, de az addig begyűlt pénzből mindkettőnknek jutott fagyira… Az első igazi fellépésemre egy évvel később került sor, akkor már kórustag voltam, és a főtéren énekeltünk. Aztán bekerültem a Vox Angelica gyermekkórusba. Egy év alatt hét fellépésünk is volt, rendszerint templomokban énekeltünk. Két évvel ezelőtt az Ariel Színházban egy karácsonyi zenés műsorban is részt vettünk. Közben a népzene is helyet kapott a mindennapjaimban. Még harmadikban Sinkó András, a hegedűtanárom bevett a Picinige gyermekzenekarba. Akkor tanultam meg csellón játszani. De rendszerint hegedülök a Picinigében. Többek között táncházakban lépünk fel, nyárádmenti dalokat játszunk. Tavaly és idén a válaszúti néptánctáborba is elmentem a zenekarral, ott palatkai népdalokat tanultunk. 

Edit közben azt is elmesélte, hogy Viktor a Mustármag együttessel énekelt a Márton Áron emlékére írt Népemért vállalom című zeneműben, az előadással Magyarországon is felléptek. 

– Három évvel ezelőtt Kozsik József színművésszel volt egy közös műsorunk, ő szavalt, én hegedűvel kísértem. Egy marosvásárhelyi kávézóban mutattuk be a produkciót – sorolta tovább a szerteágazó művészi megnyilvánulásokat a tizenéves zenész, majd azt is elárulta, hogy már a zeneszerzéssel is megpróbálkozott, két saját hegedűjátéka is van.

– Legszívesebben kinek a darabját adod elő? – kérdeztem.

– Vivaldi a kedvencem, és Bachot is szeretem. De nemcsak a klasszikus zenét érzem közel magamhoz. Találtam nemrég otthon egy régi kazettát Bakacsi Béla dalaival. Nagyon megfogott. Úgy érzem, a hatvanas évek zenéje igazán hozzám szól.

Később a szabadidős foglalkozásokra terelődött a szó. Viktor azon kevés kamaszok közé tartozik, akiket nem ejtett rabul a virtuális világ, inkább kertészkedni és barkácsolni szeret. 

– Nemrég készítettem egy kicsi szekeret, ha ráállok, olyan, mintha gördeszkám lenne – mesélte, aztán különleges, titkos játékaiba is beavatott. – Sokszor kiülök a kertbe, letépek két citromfűlapit – egyik a férfi, másik a nő –, és azokat gyűrögetem. Az a neve ennek a játéknak, hogy hány éves a lapi? Minden ötödik gyűrés egy évnek számít, és minden „évnél” megnézem, milyen állapotban van a levél. A legfiatalabb 27, a legidősebb 93 „esztendőt” ért meg. Amíg gyűrögetek, kitalálom a lapik egész életét, például azt, hogy milyen korban születtek, hány gyereket hoztak a világra. Két és fél órát is eltöltök így. De gyurmával, vizes kővel is eljátszottam már ugyanezt.

– Amikor egészen kicsi volt, a testrészeinek is nevet adott – szólalt meg újra az édesanya. – A vérét például Árpádnak, a szívét Évának hívta. Csak a fogait nem nevezte meg, és érdekes módon éppen azokkal volt baj az évek során.

Beszélgetésünk végén az is kiderült, hogy Viktor elkötelezett híve az egészséges életmódnak, étrendjéből teljesen kiiktatta a szénsavas üdítőt, és fagylaltot is csak egyszer evett a nyáron. 

– Két évvel ezelőtt, amikor nagytatám megbetegedett, próbáltam különféle ételeket készíteni neki. A híg palacsintával is megpróbálkoztam, és olyan jól sikerült, hogy a nagybátyám kilenc darabot evett meg belőle. Aztán beiratkoztam egy makrobiotikus főzőtanfolyamra. Ott tudtam meg, hogy a mézzel és idei gyümölcsökkel ízesített zabpehely a legegészségesebb reggeli. Azután az iskolába is csak azt vittem, a napi táplálkozásomban pedig a mai napig a párolt ételekre fektetem a hangsúlyt.

Mielőtt elköszöntünk, mindenképpen tudni szerettem volna, milyen jövőre vágyik beszélgetőtársam.

– Hétfőtől nyolcadikos vagyok. A középiskolát a Művészeti Szaklíceumban hegedű szakon szeretném elvégezni, és a továbbiakban is zeneközelben maradnék. Ami a pályaválasztást illeti, leginkább a makrobiotika felé hajlok. Az az egyik álmom, hogy felnőttként majd gyermekeknek szervezzek ilyen jellegű életmódtáborokat.